Már felnőtt nő vagyok, de még mindig arra vágyom, hogy olyan lehessek, mint édesanyám

Anno, amikor először álltam igazán a saját lábamra, főzni kezdtem. Ez önmagában nem nagy szó, az élet rendje. Nem is voltam „analfabéta", nálunk ugyanis az volt a szokás, hogy a női felmenőink kicsi korunktól tanítottak erre is.

De egészen más közösen főzni, mint egyedül. Hozományként kaptam egy klasszikus Horváth Rozi-szakácskönyvet, amit megerősítésként használtam. Valahogy nem hittem el, hogy egyedül is sikerül majd minden. Így hát, minden receptet fellapoztam, és gondosan ügyelve az ott leírtakra, elkészítettem az adott ételt. Ma már szinte mindent szemre adagolok, variálok is egy-egy recepten, de akkor kínosan ügyeltem mindenre.

Azon az ominózus napon túrógombócra vágytam. Felütöttem a rojtosra lapozott szakácskönyvet, és nekiláttam. Előkészítettem szépen minden hozzávalót, ott sorakoztak a konyhapulton. Méricskéltem, mekkora fazekat válasszak, mennyi vizet tegyek bele. Toporogtam egy darabig, mint a tojógalamb, aztán rászántam magam a gombócfőzésre.

Összekevertem a hozzávalókat, majd klasszikus, kis gombóckákat formáltam. Egy darabig azon tűnődtem, milyen állagúnak kellene lennie egy túrógombócnak, mert már nem emlékeztem arra, hogy az anyukámé milyen volt, viszont az enyémek kifejezetten lágynak tűntek. Úgy gondoltam, ezek simán szétmállanak majd a vízben, ezért saját kútfőből merítve, belekevertem még egy jó nagy marék grízt.

Felforraltam a vizet és belehajigáltam a gömböcöket, melyek lesüllyedtek, mint a Titanic. Nagyon izgultam. Egyik lábamról a másikra állva néztem a fazék alját, de hiába, nem történt semmi. Gondoltam, ez így nem teljesen normális, ezért újra rásandítottam a receptre, és ekkor megakadt a szemem egy picikét szerencsétlenül, vagy szándékosan viccesen megfogalmazott mondaton:

Várjuk meg, amíg a gombócok felkecmeregnek a víz felszínére.

Nos, elolvastam még egyszer, és újra, de nem, nem tévedtem, pontosan ez volt odaírva. Azt hittem, kinyúlok a röhögéstől - hogy lehet ilyet írni? Vizuális típus vagyok, azonnal mindenféle képek öntötték el az agyamat: láttam, ahogyan a „kandi kis gombóckák" nekiveselkednek és elindulnak a víz színe felé. Ha már ennyit pislognak előtte fölfelé, akkor tuti kémgömböcök, - gondoltam -, s kezdett elfajulni a „helyzet", ugyanis elszabadult a fantáziám.

Forrás: Shutterstock

Láttam, ahogyan lassan, erejüket megfeszítve törekszenek a víz felszíne felé. Kecmeregnek...

Annyira nevettem, hogy le kellett kuporodnom a konyhaszekrény előtt a padlóra. Ott csapkodtam a térdeimet, újra és újra, rázkódva a rám törő, csillapíthatatlan nevetéstől. A végén már álarcban láttam a kis nyomi túrógombóckákat. Annyira vihogtam, hogy – klasszikus megfogalmazással - taknyom-nyálam egybefolyt. Végül nagy nehezen feltápászkodtam, mert a tűzhely felől gyanús hangok érkeztek.

A következő látvány fogadott: a gombócok valóban felkecmeregtek a víz felszínére, közben a víz zubogott, habzott, a kis golyók meg össze-vissza dobálták magukat. Ezzel az égvilágon semmi baj nem lett volna, azzal viszont igen, hogy a fazék kicsinek bizonyult. A sós, túrós, grízes lötty szépen „kibuzgott". Folyt a lábas oldalán, rá a tűzhelyre és az azon lévő rácsra, majd azzal a lendülettel szépen rá is főtt-sült.

Akkor már kapartam a fejemet, hogy fogom én ezt lesúrolni, mégis, ez volt a kisebb baj. Mert a gombócok, még így, szakácskönyv segítségével sem azt produkálták, amit vártam volna. Mállottak. Igaz, alapjában egyben maradtak, de tele volt minden úszkáló darabkákkal, nyákos, grízes, túrós valamivel. Nem tetszett. Akkor már láttam, ebből sok minden lehet még, de túrógombócevés biztosan nem.

Szépen lezártam a tűzhelyet, és egy elegáns mozdulattal a vécébe öntöttem az egész förmedvényt. Utána nekiláttam akkurátusan lesúrolni a fazekat, rácsot, tűzhelyet. Eltartott egy darabig, mert makacsul ragaszkodó trutyi volt mindenfelé. Végül persze minden készen lett, csak egy híja volt a dolognak: rettenetesen éhes voltam. A gombócról letettem, inkább feltúrtam a hűtőmet és felfaltam mindent, amit találtam. 

Közben rájöttem, hiába csinálok mindent ugyanúgy, valami mégis más...

Kell hozzá mama, mert bármennyire is próbálkozom, nélküle semmi sem lesz ugyanolyan. Hiába kavarom úgy, mint ő, hiába tanultam tőle. Ha ő főz, mindent meghatároz a lénye, a szeretete, a mozdulatai... Egyszerűen benne van a személyisége, a sok évtizedes rutinja, és csomó olyan tulajdonsága, amelyek bennem még csak most vannak kialakulóban. 

A szülő-gyerek kapcsolat egy nagyon különleges összefonódás. Életünk első éveiben nem csak felnézünk a szüleinkre, hanem egyenesen csodáljuk őket. Tinédzser korunkban úgy érezzük, semmit sem tudnak olyan jól, mint mi, fiatalok. Fiatal felnőtt korunkban azonban megtaláljuk az arany középutat, sokkal objektívabban látjuk a szüleinket: felismerjük a hibáikat, elfogadjuk őket a rossz döntéseikkel együtt, ám közben elismerjük azokat a tulajdonságaikat is, amelyeket értékesnek, pótolhatatlannak tartunk. Ez egy nagyon jó időszak egy család életében, viszont múlandó is, ezért érdemes kiélvezni minden pillanatát, ameddig csak lehet. 

Szóval visszatérve a történetemre, töprengtem egy darabig, mit tehetnék ebben a szerencsétlenül alakult gombóc-helyzetben,  aztán végül felhívtam az anyukámat:

- Anya, úgy ennék egy kis túrógombócot. Főznél nekem?

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek