Szakítás után sokan próbáljuk a közösségi médiában mutatott magabiztossággal visszaszerezni a kontrollt az életünk felett. Pedig a valódi gyógyulás csendben, a képernyőktől távol kezdődik, ahol nem a lájkok száma határozza meg, milyen értékű egy profilkép.
Szakítás után az ember furcsa dolgokat tesz. Rendberakja a lakást, edzeni kezd, vagy épp feltölt a közösségi média profiljára egy gondosan megválasztott profilképet, amin pont elég természetesen mosolyog ahhoz, hogy ne látsszon rajta semmi. A lájkok aztán jönnek, és egy pillanatra valóban jobban érzi magát az ember, csak az a pillanat nem tart sokáig.
Forrás: 123rf.com
Miért épp a profilkép volt az első lépés?
Én is így csináltam. Kerestem egy profilképet, amin jól nézek ki, és aminek semmi köze nincs hozzá. Azt hiszem, azért, mert a külvilágnak először mindig az arcunkat mutatjuk. Szakítás után az ember ösztönösen valami kontrollt akar visszaszerezni, és a saját képünk felett ott van ez a kontroll.
Megválasztom a szöget, a fényviszonyokat, azt, hogy mennyire látszik a fáradtság a szemem alatt. Szerkesztek, szűrök, feltöltök.
Az a fotó, amit végül kiválasztottam, egy nyári bulin készült, hónapokkal korábban. Mosolygok rajta, a háttérben emberek, minden pontosan úgy néz ki, mint egy könnyed, boldog élet. Senki nem látja, hogy ez a kép két nappal azelőtt készült, hogy minden szétesett. Feltöltöttem, majd leraktam a telefont. Majd felvettem. Majd megint leraktam.
Az első lájkok perceken belül jöttek. Barátok, ismerősök, néhány régi arc. Minden egyes értesítésnél volt egy apró, picit kínos megkönnyebbülés. Látnak. Jól nézek ki. Rendben vagyok. Csak hát nem voltam rendben.
A lájkok, amik nem töltik ki az űrt
Az agy dopamint kap egy-egy lájkra, pont ugyanolyan kis adagokban, mint egy dicséretre vagy egy kedves szóra. Ezért nem véletlen, hogy szakítás után sokan nyúlnak a telefonhoz, az appok pontosan azt adják, amit az ember hiányol: visszajelzést, megerősítést, azt az érzést, hogy valaki odafigyel. De ez csak felszíni tapasz.
Én is tudtam ezt, valahol mélyen. Mégis néztem az értesítéseket óránként, aztán félóránként. Számolgattam, ki lájkolta, ki nem, ki nézte meg a sztorit, és ki az, aki még kommentelt is. Mintha ezekből az adatokból ki lehetett volna olvasni valamit. Egy ponton valaki azt írta a fotó alá: „Ragyogsz." Elolvastam háromszor, majd eltöltöttem rajta tíz percet, hogy vajon mit értett pontosan. Ez az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy nincs jól.
A profilkép, ami mást mutat, mint ami a valóság
Nem arról van szó, hogy hazudtam volna. Azon a képen tényleg mosolyogtam, tényleg jól éreztem magam azon a bulin. De az a kontextus, amibe beletettem, már üzenet volt, nemcsak az ismerőseimnek, hanem talán egyetlen embernek is, akinek valószínűleg meg sem jelent az értesítéseiben.
Mert be kell vallani: volt egy halvány remény, hogy látja.
Nem akartam visszamenni. Nem akartam magyarázkodni, nem akartam, hogy visszahívjon. Csak azt akartam, hogy tudja: rendben vagyok, sőt, jobban nézek ki, mint valaha. Ez az a fajta néma üzenet, amit az ember sosem küld el, de kirakatba teszi, és vár. Hetekig csináltam ezt. Változtattam a profilképet, figyeltem a sztorik megtekintőit, és mindig volt egy kis szívdobbanás, ha ismeretlen névvel találkoztam a listán.
Amit a lájkok helyett kellett volna csinálnom
Egy idő után abbahagytam. Nem drámai döntés volt, inkább egyszerű belefáradás.
Rájöttem, hogy minden egyes feltöltött kép, minden kiszámított szelfi egy kicsit több energiát vett el, mint amennyit adott.
A lájkok nem töltöttek fel, csak elvonták a figyelmet arról, hogy valójában rosszul érzem magam.
Ami valóban segített, az sokkal unalmasabb volt. Séták telefonálás nélkül, régi barátokkal való találkozók. Napok, amikor nem néztem meg, ki mit posztolt, és ki mit gondol rólam. A gyász nem lájkolható. Nem lehet kikattintani belőle, és nem lehet felgyorsítani egy jól megválasztott profilképpel sem. Van, amikor csak végig kell csinálni, csendben, kép nélkül.
A profilkép mögé bújni szakítás után emberi és érthető dolog, de nem megoldás. A lájkok valódi visszajelzést adnak, csak nem arra a kérdésre, amit igazán fel kellene tennünk magunknak. Ha azt vesszük észre, hogy az értesítések számolásával töltjük az estéket, érdemes megállni, és megkérdezni: mit keresek valójában? A válasz szinte sosem egy profilképben van.
Nyitókép: 123rf.com
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
