Agyunk hajlamos a legideálisabb forgatókönyvet vetíteni elénk, ezért érezzük őszintének a „mindjárt” ígéretét. A késések hátterében álló halogatás pszichológiája megmutatja, hogyan csap be minket a saját időérzékünk és a túlzott optimizmusunk.
Mindenki ismeri azt az érzést, amikor még törölközőben áll a szoba közepén, de már azt kiabálja, hogy mindjárt kész. Nem rossz szándék, nem tudatos megtévesztés. A halogatás pszichológiája szerint az emberi agy egyszerűen rosszul méri fel, mennyi idő kell egy-egy feladathoz. Ez történik randevú előtt, munka közben és sokszor a reggeli készülődés közben is.
Forrás: 123rf.com
Ez áll a halogatás pszichológiája mögött
Az ember alapvetően optimista, amikor a saját idejét becsüli. Azt gondolja, hogy az öltözés öt perc, a smink tíz, a kulcskeresés nulla, mert majd ott lesz, ahol lennie kell. Ez az a tervezési téveszme, amit a pszichológusok már az 1970-es évek óta vizsgálnak.
Lényege, hogy az emberek rendszeresen alábecsülik, mennyi idő kell valamihez, mindig felülbecsülik, mennyire lesznek hatékonyak.
Ez nem lustaság és nem is figyelmetlenség. Az agy egyszerűen a legjobb forgatókönyvet vetíti előre. Azt, ahol nem csörög a telefon, nem kell visszamenni a kulcsért, és a cipőfűző sem szakad el pont akkor. A valóság viszont ritkán követi ezt a tervet.
A „mindjárt” szó, ami semmit nem jelent
A „minjárt kész vagyok" mondat tulajdonképpen nem időpontot jelöl, hanem szándékot fejez ki. Annyit tesz: szeretnék hamarosan készen lenni, és remélem, hogy így is lesz. Ez a két dolog azonban nem ugyanaz. A gond ott kezdődik, hogy a másik fél ezt konkrét ígéretként értelmezi. Ha valaki azt mondja, mindjárt, a várakozó a perceket kezdi számolni. Öt perc múlva már feszeng, tíz perc múlva dühös, tizenöt perc múlva pedig már kivetül az egész esti hangulatára, amitől aztán más is rosszul érzi magát. Ez a kis kommunikáció naponta többször megtörténik, otthon, munkahelyen, baráti társaságban egyaránt.
A halogatás pszichológiája a hétköznapokban – Miért nem tanulunk belőle?
Az igazán érdekes az, hogy ez a minta ismétlődik. Valaki elkésik, megígéri, hogy legközelebb pontosabb lesz, aztán ugyanott tart két héttel később. Nem azért, mert nem törődik a másikkal, hanem mert az agy nem tanulja meg – ha csak valaki tudatosan nem dolgozik rajta.
A pszichológusok azt javasolják, hogy az ember duplázza meg a becsült időt. Ha azt gondolja, hogy tíz perc alatt lesz, számoljon hússzal.
Ez furcsán hangzik, de meglepően jól működik a gyakorlatban. Nem arról van szó, hogy pesszimistának kell lenni, hanem arról, hogy reálisan kell látni, mennyi minden történhet menet közben.
A másik bevált módszer az, hogy valaki visszafelé tervez. Ha hatra kell valahol lenni, és az út húsz perc, akkor nem öt körül kezd el öltözni, hanem meghatározza, mikor kell legkésőbb elindulni, és onnan számolni visszafelé. Ez a fajta tervezés sokkal pontosabb eredményt ad.
Amit a várakozó tehet
Nem csak az elkésőnek van felelőssége ebben. A másik oldalon is érdemes átgondolni néhány dolgot. Ha valaki tudja, hogy a párja vagy a barátja csúszik, felesleges minden alkalommal felhúznia magát. Vagy megbeszélik konkrétan, vagy a várakozó fél elkezd pufferidőt beépíteni. Ez nem megalkuvás és nem is az, hogy valaki hagyja magát semmibe venni. Sokkal inkább arról van szó, hogy az emberek különbözőképpen élik meg az időt.
A „mindjárt kész vagyok” nem hazugság, csak egy pontatlan ígéret és ezen érdemes dolgozni. Az idő becslése tanulható készség, nem veleszületett adottság. Ha elkezdi tudatosan figyelni, mennyi időbe telik valami valójában, és ehhez ad még egy kis plusz időt, máris kevesebb lesz a feszültség, a késés és a kellemetlen érzés, hogy ismét mindenki rá vár. Az önismeret ebben is fontos, mint bármi másban.
Nyitókép: 123rf.com
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
