Pozitív transzgenerációs minta: nem minden sz@r, amit otthonról hozunk!

Janka gyerekkori barátom volt. A szülei egy fiatal házasokat támogató hitelprogram segítségével jutottak lakáshoz, ami egy óriási, akkor még újdonságnak számító lakótelepen volt. Igaz, valamennyi hitelt fel kellett venniük, de a lakás árának nagy részét az állam támogatta. Fiatalok voltak, jól kerestek, nyugodt szívvel költöztek be két gyermekükkel az álomlakásba.

A vicces családi kálvária már az első ott töltött éjjelen elkezdődött. Nem voltak még bútoraik, csak egyetlen franciaágy, amit odatoltak a nappaliban a legnagyobb falhoz, majd Janka apukája az ágy mögötti falra felragasztott egy óriási posztert. Nem tudom, ki emlékszik még ezekre a mindenféle pálmafás, tengerpartos, iszonyú giccses, hatalmas méretű óriásposzterekre, de akkoriban óriási divat volt.

Szóval, felkerült az óriásposzter a falra, az ágy körül a földön mindenféle dobozok, bőröndök, csomagok hevertek. Lefekvés előtt kiszedték a másnapra szükséges ruhákat és egyéb dolgokat, majd szépen bebújtak az ágyba, mind a négyen. Igaz, kicsit szűkös volt a hely, erősen hajazott egy heringkonzervre, de együtt volt a család és ez volt a lényeg. Vihorásztak, kuncogtak, lökdösték egymást:

- Menj arrébb, a számban van a könyököd!
- Te menj arrébb, akkora helyed van, mint egy sztráda!
- Janka, ne csiklandozd az öcsédet!
- Te Zoli, bírjál magaddal, a gyerekek is miattad nem alszanak még!

Végül csak elcsöndesedett mindenki és mély álomba szenderültek. Nem lehet tudni, ki riadt fel először a furcsa zajra, de mivel nem szűnt meg, szépen lassan mindenki magához tért. Recsegő, folyamatos zörej hallatszott. Nem tudták mire vélni. Füleltek, hallgatóztak, végül Zoli, a családfő nem bírta tovább és felugrott. Körbejárta az egész lakást, de a zaj forrását nem találta meg. Fogta magát, visszafeküdt és közölte: "Biztos valamelyik szomszéd. Majd befejezi. Aludjatok."

Nos, ezt mondani könnyű volt, de a zaj idegesítő és folytonos mivolta miatt nem sikerült. Aztán egyszer csak, váratlanul a nyakukba szakadt az áldás. Rögtön megértették, honnan jött a hang: az ágy mögött lévő förmedvény a fal felső rétegét magával rántva, betemette őket. Döbbenten feküdtek alatta, majd pár perc múlva mindenkiből kitört a röhögés. Így indult az új lakásban az élet.

Forrás: Shutterstock

Eltelt egy hét, szépen berendezkedtek, eljött az első hétvége. A tipikus anyai „mit főzzek" kérdésre Janka és a testvére azonnal rávágták: bablevest és palacsintát. Édesanyjuk neki is látott. A konyha - egy teljesen zárt kocka, ablak nélkül – annyira kicsi volt, hogy a tűzhelyen, a konyhaszekrényen és a mosogatón kívül más nem is fért be. Ettől függetlenül mindkét gyerek beszuszakolta magát az anya mellé egy-egy hokedlire, hogy segítsenek.

A bableves vígan rotyogott a tűzhelyen, a palacsinták szép sorban sültek. A két gyerek csillogó szemmel figyelte, ahogy az anyjuk sorra feldobva fordítgatta azokat. Gyűlt a palacsintahalom a tányéron, a két kicsi kente, tekerte, néha suttyomban még a szájukba is került belőle. Aztán az egyik palacsinta feldobás után nem esett vissza a palacsintasütőbe, eltűnt. Néztek egymásra, körbe, de nem látták sehol. Végül az anyukájuk felnézett, s lám, a szökős palacsinta ott díszelgett a plafonon. Egyszerűen odaragadt. Sehogy sem érték el, tanakodtak, mi legyen, de végül a tészta megkegyelmezett nekik, és akár a poszter, elvált a tapadási felülettől. Fogta magát és leesett, egyenesen bele a bableves kellős közepébe. Ott úszkált vígan, csöppet sem törődve azzal, hogy minden piros foltos lett a kicsapódó levestől.

A gyerekek visítva nevettek, az anyukájuk is csatlakozott, a palacsinta meg lubickolt. Erre a jelenetre lépett be a konyhába a családfő. Egyetlen pillantást vetett a fazékra, majd egy „a vasárnapi ebédem!" felhördüléssel előkapott egy kanalat, és kicsapta a palacsintát a konyhapultra. Mindenki dermedten állt egy pillanatig, de amikor látták, hogy bizony apa szája sarka is erősen rángatózik, folytatódott a vihánc. Végül persze elkészült az ebéd, tisztává varázsolták a konyhát és nekiláttak enni. Néha valaki még fel-felkuncogott, de talán soha ilyen jóleső, közös ebédjük nem volt, mint akkor.

Ezt a történetet a mai napig őrzöm. Arra tanított, hogy összetartással, humorral a legnehezebb helyzetek is kezelhetők. Janka szülei megmutatták, hogy Murphy törvénye működik, de szinte minden helyzetben dönthetünk úgy, hogy pozitív megoldást és reakciót választunk.

Janka azóta felnőtt nő lett, a barátságunk még mindig töretlen, így most is belelátok az életébe, és tapasztalom, hogy mennyi mindent merít a gyerekkori történeteiből, s ad át a saját családjának is azokból. Azt hiszem, a pozitív transzgenerációs minták így örökíthetők tovább: a bevésődött emlékekkel, a nevetés, együttlét, illatok, közös cselekvések láncolatával.

Mert bár első nekifutásra legtöbbször, ha transzgenerációs hatásról beszélünk, csupa negatív történet jut eszünkbe alkoholista szülőkről, holokausztot és más rémálmokat átélt felmenőink génjeinkbe ivódott félelmeiről, fájdalmáról, azért léteznek pozitív minták is. Olyan családokon átívelő, nemzedékről nemzedékre továbbörökített sorsok, hatások, melyek a sajátunk mellett gyermekeink, unokáink életét is kedvezően befolyásolják. 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek