Eladtuk a mamám házát, és ezzel a múltam egy darabját is.

Én nem gondoltam, hogy ez ennyire fog fájni. Azt hittem, majd mindenki boldog lesz, főleg anyukám és a nagynéném, hogy végre elkelt a mama háza. Ehelyett inkább szomorú vagyok, és hatalmába kerít a melankólia.

Csak üresség van bennem. Pont olyan üresség, mint a házban, amelyet nem is olyan régen még gyerekzsivaj töltött meg. Ahol mindig várt ránk néhány jó szó, és biztosan előkerült valami édesség a vitrinből. Vagy ha az nem, akkor a mama kevert nekünk cukros tojást, esetleg beadta a derekát, és kaphattunk a kávéjából - persze szigorúan csak annyit, amennyit egy kockacukor fel tud szívni.

Télen mindig várt ránk a babasarok, a rengeteg saját kezűleg varrott babaruhával. Nyáron pedig hívogatott a gang, ahol milliónyi királylányt rajzoltam a fonott karosszékben kuckózva. Arra is emlékszem, milyen keservesen sírtam, amikor játékmotorozás közben lehorzsoltam a térdemet a beton virágágyás szélén. De a mama mindig 3 perc alatt megvigasztalt, és ellátta a sebet.

Hiányoznak azok a delelések, amikor addig simogatta a hajamat, míg végül ő aludt el előbb. És hogy amikor felébredek, úgy köszöntsön: "Hát jót aludtál, rózsás arcúkám?" Soha többé nem ébredhetek erre...  

Forrás: Shutterstock

Az esti lefekvés előtti Öreg néne őzikéjét is újra meghallgatnám, sőt, még a közös imádkozást is visszahoznám, ha megint együtt mondhatnánk el: "Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. De a tiéd nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám!"

A kiskonyhába sem ugyanolyan belépni többé. Nem áll már ott a papa sötétkék műanyag kávéspohara, amit befogott a vitriol erősségű kávé. A mama sem süti már ott a kapros-túrós pitéjét, amit úgy imádtam, és megfogadtam, hogy nyáron egy hetet vele töltök, és megtanulom, hogyan kell ezeket a csodákat elkészíteni.

A nyár elment, és a következő is, és már soha többé nem lesz lehetőségem, hogy vele töltsek egy hetet. Ezt jobban sajnálom, mint az elveszett receptet. De ha valami finomat sütök, mindig eszembe jut, hogy a mama most milyen büszke lenne rám!  

Anyukámék ezekben a percekben írják alá a szerződést. Egy korszak most akkor végleg lezárult. És mostantól majd nekünk kell összetartani a családot. És olyan emlékeket adni a gyerekeinknek, amiket mi kaptunk. Abban a házban.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek