A nagymamám háza: ahol együtt öregszik minden...

Hétvégén a nagymamám házában voltunk látogatóban. De ő már egy ideje nincs ott, csak fizikai értelemben...

A gondolataiban évtizedekkel ezelőtt jár: sietne haza a kislányaihoz, vagy halaszthatatlanul munkába indulna. A jelen csak ritkán szivárog át az ő belső világába - engem sem ismer fel már jó ideje. De állítólag szépeket mond rólam, csak sajnos nem tudja, hogy abból a kissrácból, akiről beszél, én lettem.

És hiába érte meg, hogy láthassa a dédunokáját, azt hiszem, sosem találkoztak igazán. Sosem tudatosult benne, hogy abban a pici szőke lányban az ő vére csörgedezik. Csak a múltamra emlékszik, a jelenemet elfelejtette - így én is kénytelen vagyok a múltból emlékezni rá.

A nagymamám háza mintha vele együtt élt volna: mindig úgy festett, olyan állapotban volt, mint a gazdája. Most látom csak igazán, hogy ez mennyire igaz - ahogy állok az udvaron, és nézem az omladozó kéményt, a tyúkól helyét és a garázsba behajigált kacatokat. Öreg Csepel kerékpár fekszik a kupac tetején, többé már nem gurul sehová. Itt már semminek sincs dolga többé...

Ahogy elindulok a kertbe, mint egy kupola, úgy borulnak fölém a hatalmas diófák sárgálló lombjai. Barátságos kapu ez ebben az elvadult bozótban. Valódi út már nincs, csak a kutyák kitaposott csapásai a térdig érő gazban - ezeken keresztül rohannak ki vadgerléket üldözni vagy feleselni a szomszéd kutyákkal. Pedig régen mindennek helye volt. Nem léphettél akárhova, hiszen nem tudhattad, épp milyen apró hajtást taposol el. Mindenhol karók voltak, veteményeskert, málna bokrok és gyümölcsfák.

Forrás: Shutterstock

Egy tenyérnyi tisztáson kidőlt fa csonka törzse fekszik. Mintha a természet egy paddal várná azt, aki végre erre téved. De nem hiszem, hogy előttem bárki is felfedezte volna. Alig ismerem már ezt a kertet. Ami kis gally volt, amikor itt éltem, mára már akkora diófa, amire fel tudok mászni. És meg is teszem. Ez egész életemben megnyugtatott.

Egy fa tetején el lehet bújni a világtól, vagy inkább ki lehet bújni belőle. Felülről nézel csak le rá, mintha te nem is lennél a részese. Egy rövid időre jobban tartozol az ághoz, amin ülsz, vagy a madárfészekhez melletted, mint bármi máshoz.

Az almafák roskadoznak az almáktól. Évek óta nem lettek megmetszve, ezért sok gyümölcs csak akkorára nőtt, mint egy nagyobb dió. A sok vadhajtás kiszívja belőlük az életet, és a törzsüket zabáló gombák sem segítenek túl sokat rajtuk.

Inkább halottak már, mint élők, de nem akarnak beletörődni. Leugrok a fáról, leguggolok, és elkezdem felszedegetni az almákat. Nem lehet mind a darazsak martaléka, akik láthatóan megelőztek a szüretelésben. Nem hagyhatom, hogy csak így pocsékba menjenek. Nem feledkezhetett meg erről is mindenki...

A fák alatt fel sem tudok egyenesedni, annyira elburjánzottak. Csak guggolok ott a csendben, mint egy kisgyerek, kötényt formázok a pólómból, és abba szedegetem a gyümölcsöt. Ezt is tőle lestem el... Azt hiszem, nem is az almák lettek hirtelen olyan fontosak számomra. A gyerekkoromból próbáltam megmenteni valamit, ami még most is megmaradt. Amit már nem fogok tudni megmutatni a lányomnak, csak mesélhetek róla. Valamit, amit már nem tudok megmutatni a dédnagymamájából, csak elmesélhetem neki, milyen volt...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?