A nagymamám háza: ahol együtt öregszik minden...
Hétvégén a nagymamám házában voltunk látogatóban. De ő már egy ideje nincs ott, csak fizikai értelemben...
A gondolataiban évtizedekkel ezelőtt jár: sietne haza a kislányaihoz, vagy halaszthatatlanul munkába indulna. A jelen csak ritkán szivárog át az ő belső világába - engem sem ismer fel már jó ideje. De állítólag szépeket mond rólam, csak sajnos nem tudja, hogy abból a kissrácból, akiről beszél, én lettem.
És hiába érte meg, hogy láthassa a dédunokáját, azt hiszem, sosem találkoztak igazán. Sosem tudatosult benne, hogy abban a pici szőke lányban az ő vére csörgedezik. Csak a múltamra emlékszik, a jelenemet elfelejtette - így én is kénytelen vagyok a múltból emlékezni rá.
A nagymamám háza mintha vele együtt élt volna: mindig úgy festett, olyan állapotban volt, mint a gazdája. Most látom csak igazán, hogy ez mennyire igaz - ahogy állok az udvaron, és nézem az omladozó kéményt, a tyúkól helyét és a garázsba behajigált kacatokat. Öreg Csepel kerékpár fekszik a kupac tetején, többé már nem gurul sehová. Itt már semminek sincs dolga többé...
Ahogy elindulok a kertbe, mint egy kupola, úgy borulnak fölém a hatalmas diófák sárgálló lombjai. Barátságos kapu ez ebben az elvadult bozótban. Valódi út már nincs, csak a kutyák kitaposott csapásai a térdig érő gazban - ezeken keresztül rohannak ki vadgerléket üldözni vagy feleselni a szomszéd kutyákkal. Pedig régen mindennek helye volt. Nem léphettél akárhova, hiszen nem tudhattad, épp milyen apró hajtást taposol el. Mindenhol karók voltak, veteményeskert, málna bokrok és gyümölcsfák.
Egy tenyérnyi tisztáson kidőlt fa csonka törzse fekszik. Mintha a természet egy paddal várná azt, aki végre erre téved. De nem hiszem, hogy előttem bárki is felfedezte volna. Alig ismerem már ezt a kertet. Ami kis gally volt, amikor itt éltem, mára már akkora diófa, amire fel tudok mászni. És meg is teszem. Ez egész életemben megnyugtatott.
Egy fa tetején el lehet bújni a világtól, vagy inkább ki lehet bújni belőle. Felülről nézel csak le rá, mintha te nem is lennél a részese. Egy rövid időre jobban tartozol az ághoz, amin ülsz, vagy a madárfészekhez melletted, mint bármi máshoz.
Az almafák roskadoznak az almáktól. Évek óta nem lettek megmetszve, ezért sok gyümölcs csak akkorára nőtt, mint egy nagyobb dió. A sok vadhajtás kiszívja belőlük az életet, és a törzsüket zabáló gombák sem segítenek túl sokat rajtuk.
Inkább halottak már, mint élők, de nem akarnak beletörődni. Leugrok a fáról, leguggolok, és elkezdem felszedegetni az almákat. Nem lehet mind a darazsak martaléka, akik láthatóan megelőztek a szüretelésben. Nem hagyhatom, hogy csak így pocsékba menjenek. Nem feledkezhetett meg erről is mindenki...
A fák alatt fel sem tudok egyenesedni, annyira elburjánzottak. Csak guggolok ott a csendben, mint egy kisgyerek, kötényt formázok a pólómból, és abba szedegetem a gyümölcsöt. Ezt is tőle lestem el... Azt hiszem, nem is az almák lettek hirtelen olyan fontosak számomra. A gyerekkoromból próbáltam megmenteni valamit, ami még most is megmaradt. Amit már nem fogok tudni megmutatni a lányomnak, csak mesélhetek róla. Valamit, amit már nem tudok megmutatni a dédnagymamájából, csak elmesélhetem neki, milyen volt...
Nyitókép: Shutterstock