Az örök dilemma: kezdeményezzen a nő vagy sem?

Mindig azzal érveltek, hogy márpedig egy nőnek legyen tartása! Ne mutassa ki, ha valaki iránt gyengéd érzelmeket táplál, mivel az kiábrándító. A férfiakban ugye ott dolgozik az a fránya vadászösztön, ha pedig nincs meg a becserkészés - elvileg - fantasztikus élménye, oda a varázs, az izgalom, és szegény nő máris hoppon marad. Akkor mégis hogyan kell egy férfi (akkor még fiú) tudtára adni, hogy "tetszik", arra sosem kaptam választ. Vagyis de: sehogy.

Mit ne mondjak, én tényleg próbálkoztam ezekkel a tanácsokkal. Az első hatalmas, kamasz szerelmem elől minden erőmmel titkoltam, hogy tetszik nekem, sőt, még csak rá se néztem. Annyira jól adtam a nehezen kaphatót, hogy szegény fiú nem is tudta, hogy éppen meg kellene hódítania, így hamvába halt a próbálkozásom.

Később elkezdtem azon gondolkozni, hogy micsoda baromság az, hogy a valaki iránt érzett vonzalmamat úgy kell titkolnom, mintha egyenesen bűnt követnék el vele, és ha kiderül, már cipelnének is a börtönbe.

Aztán tovább várok. De a kisujjamat sem mozdítom. Aztán, ha valaki végre arra sétál, és észrevesz, akkor meg tüntetően elfordulok, talán úgy, hogy közben egy kicsit, éppen hogy csak meglibbentem a szoknyám szélét, hátha ebből tudni fogja, hogy most kell randira hívnia.

A másik pedig, amit sosem értettem, az a híres, kielégíthetetlen vadászösztön. Hogy a férfiaknak mindenképp szükségük van a küzdésre. Hogyan lehet egészséges, hosszú párkapcsolatot fenntartani úgy, ha közben a nőnek folyamatosan adnia kell a nehezen kaphatót? Valahogy úgy tudom elképzelni, hogy az anyakönyvvezető előtt is, mielőtt a nő kimondja az igent, még látványosan vállvonogatva, hosszú ideig gondolkozik azon, hogy akkor most tulajdonképp igent mondjon vagy nemet.

Ha pedig egy férfinak tényleg erre van szüksége, akkor meg ott van a folyamatos aggódás és matekozás, hogy vajon ma eleget kellett-e küzdenie értem ahhoz, hogy ne kezdjen el hirtelen inkább valaki másra vadászni. Aki izgalmasabb.

Végül rájöttem a mindvégig elhallgatott, apróbetűs részre, amit a családom teljesen véletlenül elfelejtett hozzátenni az egész "a nők nem kezdeményeznek" dologhoz.

Egy-egy csábos tekintet, libbenő szoknyák, két kedves szó. Apró, "véletlen" érintések, gátlástalan flört, de minden konkrét ígéret nélkül. Viszont, az ma már nem egy működő taktika, hogy minden viszonzás nélkül, mint egy toronyba zárt királylány várjuk, hogy jöjjön a királyfi, és kiszabadítson minket önkéntes, erénynek álcázott börtönünkből.

Sőt, tovább megyek, rendíthetetlenül hiszek abban, hogy a nő ugyanúgy kezdeményezhet. Kezdeményezhet beszélgetést, kezdeményezhet randevút, kezdeményezhet bármit, amit ott és akkor helyesnek érez. Ha már egy párkapcsolat két emberen múlik, akkor a párkapcsolat elindítása és alapköveinek letétele is ugyanúgy két emberen múlik.

Nyitókép: Shutterstock