Egyszerre voltam lelki társ, szerető és házicseléd...

Magas, szeplős, napbarnított bőrű, és intellektuálisan is szárnyalt - egyszóval az esetem. A vele való együttlét annyira lekötötte a figyelmemet, hogy jóformán semmi másra nem tudtam koncentrálni. Iszonyúan kívántam minden porcikáját, és olyan módosult tudatállapotba kerültem, mintha be lettem volna drogozva. Korábban azt hittem, csak a romantikus filmekben van ilyen.

Talán még senkit sem szerettem ennyire, és még senkivel sem volt ennyire jó a szex. Mindent megadtam neki, amit csak adhattam, még többet is. Elköltöztem hozzá az imádott kerületemből, munkahelyet váltottam, és ledobtam tizenöt kilót, hogy vonzóbbnak találjon. Még főzni is megtanultam miatta, pedig régebben utáltam a konyhában pepecselni. Nagyon komolyan vettem az új szerepemet - pontosabban szólva: szerepeimet.

Esténként meleg vacsorával vártam haza, reggel mindig becsomagoltam az ebédjét, de nem volt elégedett. Kaptam egy szuper állásajánlatot, ám rövid töprengés után arra jutottam, nem lennék képes itt hagyni őt egyedül. Ezt sem értékelte igazán.

Egy veszekedés után rám tört a felismerés: véget kell vetnem ennek az egészségtelen románcnak. Bevallom, eleinte nehéz volt túllépni azon, hogy hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, semmit sem ért. Utólag viszont már értem, mi volt a baj: túlságosan beleéltem magam a képzeletem szülte ábrándokba.

Szép csendben szakítottunk, ajtócsapkodás, zokogás, idegösszeomlás nélkül. Pontosan tudta, miért akarok elmenni, ezért nem kérdezősködött, nem faggatott a részletek felől. Én is tudtam, hol követtem el a legnagyobb hibát. Addig és annyit adtam magamból, míg totálisan lenullázódtam - anyagilag, érzelmileg és szellemileg egyaránt.

Az én hibám, hogy így alakult a kapcsolatunk. Viszont megtanultam egy fontos leckét: ha a szerelem nem kölcsönös, akkor az nem is szerelem...

Nyitókép: Shutterstock