Hálás vagyok a nagyszüleimnek, hogy megmutatták, milyen egy boldog házasság

Van egy nagyon régi, megfakult, fekete-fehér fényképem az apai nagyszüleimről. Folyamatban volt még az építkezés, az otthonuk építése, amikor a fotó készült, de a nyári konyha már készen volt, és mellette már ott díszelgett a kicsi, kovácsoltvas keretre felfuttatott szőlőlugas, a közepén tele illatos rózsákkal.

A fotón a nagyszüleim a konyha épülete előtt állnak, a lépcsőn. Tata a lépcső kőkorlátján ül, a haja gondosan hátrafésülve, leolajozva. Az inge hófehér, nadrágba tűrve, lazára engedve, a felső gombok a nyakánál nyitva. Egyszerű, barna bőrszíj van a derekán, az fogja össze a szürke, puha anyagú nadrágját, aminek a szárait kissé feltűrte. A lábán bőrszíjakból font papucs. Az egész összkép elmondhatatlanul laza, könnyed, férfias. Róla mindig ez jött le, mindig ápolt volt és áradt belőle az a fajta férfi erő és energia, amit sem fitogtatással, sem külsőségekkel nem lehet létrehozni. Az vagy van, vagy nincs. Tatának volt. Minden ízében férfi volt, a szó nemes értelmében. Ezt nemcsak a kinézete, a kisugárzása mutatta, hanem ezen a fényképen az is, ahogy mamámat öleli.

Nagyanyám előtte áll, a mellkasának dőlve, a teste tata lábai között, ahogy terpeszben ül és lógatja a lábait. Mama a szokásos szálfaegyenes tartásban, büszke arckifejezéssel, mosoly nélkül, merészen néz a kamerába. Metszett arcvonásait tökéletesen kiemelik a fények, hullámos fekete haja gondos fürtökbe fésülve, a száján még a fekete-fehér képen is látszik, hogy rúzs díszeleg. Rajta is egyszerű ruha van: ujjatlan blúz, ceruzaszoknya és elegáns papucs. Érdekes, hogy csak felnőtt koromban tűnt fel az, hogy a mama nagyon ritkán mosolyog a képeken. Pedig jó kedélyű, sokat nevető asszony volt, de közben volt valami megmagyarázhatatlan kisugárzása: büszke volt, erős, bátor, ízig-vérig igazi asszony, méltó társa tatámnak. Szavak nélkül, egyetlen pillantással képes volt bármit elérni, mindenki pontosan tudta, mit tehet vele szemben és mit nem.

Kettejüket nézve ezen a felpenderült szélű, ráncosra töredezett képen, mindig az jut eszembe, ez az igazán beszédes fotó. Nem az, amit folyton látok a közösségi média különböző platformjain. Nem az, hogy párok naponta posztolnak magukról, a párkapcsolatukról ordító, szinte már-már arcba vágó képeket, amin azt kommunikálják, mennyire rettenetesen boldogok és mennyire flottul működik minden kettejük között. Valahogy ezek a fotók falsok nekem. Persze, nem állítom, hogy minden ilyen típusú megosztás hazudik, szó sincs erről.

Van, hogy valakik tényleg azért tesznek közzé életük intim pillanataiból valamit, mert valóban boldogok, s ezt szeretnék megosztani másokkal is: „örömöm sokszorozódjék a te örömödben". A legtöbbször azonban korántsem erről van szó. Inkább arról, hogy maguknak is bizonygatják, mennyire klassz az, ami valójában nem működik. Láttunk már erre példát eleget. Sok ilyen párról derül ki, hogy fals volt a történet, a színfalak mögött egészen más zajlott, mint a fényképeken.

De visszatérek a nagyszüleim fotójához. Az, ahogyan ketten ott állnak, végtelen nyugalmat, erőt sugározva, ahogyan lazán egymásnak dőlnek, s tatám hatalmas tenyere nagyanyám csípőjén nyugszik, mama ujjai pedig az övébe kulcsolva, s csak néznek bele a kamerába, ez nem hagy kétséget az összetartozásuk felől.

Sokat nézegettem ezt az elkapott pillanatot - mindent elárul róluk. Rengeteget tűnődtem azon, vajon abban a percben mire gondolhattak, ha gondoltak is bármire egyáltalán, vagy csak átadták magukat a lombok között átszűrődő fénypászmákban egymásnak? Úgy gondolom, így lehetett. S ezt csak most, ennyi idősen érzem, élem át egészen, amikor végre én is ilyen házasságban élek. Végtelenül hálás vagyok nekik, hogy megmutatták a követendő példát. Igaz, kacskaringós volt az utam idáig, de mindig tudtam, mi a cél, mire vágyom és ott lebegett előttem minden tettük, hozzáállásuk, világnézetük, s az, hogy milyen eszközökkel érem majd el szívem vágyát. Remélem, szülőként mi is ezt tudjuk tovább örökíteni a fiunknak, mert ez a legtöbb, amit adhatunk.

Nyitókép: Shutterstock