Értékálló és örök tudást hagyományozott rám az én tatám

Engem teljesen elvarázsolt a tőkék rendszerezett, hosszú sora, ahol mindennek megvolt a pontos helye, a tartásának szabályai, és ahol nem volt pardon. Egészen pici korom óta áhítattal figyeltem az öreg ténykedését. Mindegy, milyen évszak volt, mindig volt munka a szőlőben. Élvezettel néztem az évszakok körforgásával együtt változó fürtöket, cakkos leveleket, kacskaringós indákat. Láttam, hogy az apró bogyókból hogyan fejlődnek ki a létől duzzadó szőlőszemek, gazdag, tömött, vastag fürtökké nőve: láttam, hogyan válnak mélybordóvá, szinte feketévé, meleg aranyszínűvé, bíborossá, cirmossá.

Jártam tatával a sorokat, szó nélkül tettük ezt, az öreg csak akkor szólalt meg, ha tanított valamit kacsolásról, metszésről, kötözésről, kártevő irtásról, egyebekről. Játszva tanultam meg, hogyan kell a szőlővel bánni.

Ha ilyesmi történt, ha valaki balgán, tudatlanul elkövette ezt a főbenjáró bűnt, az én galamblelkű és szelíd tatám valósággal kivetkőzött magából. Olyan dühös reakciót produkálva, hogy sírva is fakadtam. Akkor elmagyarázta:

- Csutikám, ha egy szemet leszakítasz, ott lesz egy nedves, élő seb. Nézd meg - csippentett egyet az ujjai közé -, dörzsöld oda az ujjad és szagold meg. Érzed, mennyire édes és ragacsos? Ez a darazsaknak nagyon finom csemege. Megérzik az illatot, ide repülnek és összecsócsálják a többi szemet, sőt, olyan is van, hogy befészkelik magukat egy-egy szembe, aztán ha bekapod, máris dagad mindened a csípéstől. Érted már? Ha ennél a szőlőből, itt a metszőolló, vágd le az egészet, de ne csipkedd össze. Megértetted?

Onnantól egyedül is mindig metszőollóval jártam, de mielőtt bármit is levágtam volna, inkább, a biztonság kedvéért rákérdeztem tatától, szabad-e?

Ősszel már vártam a szüretet. Gyermekkorom egyik kedvenc emléke volt a két-három napos szüreti mulatság, amikor összegyűlt a nagy család és nekiláttunk a közös tevékenységnek.

A testvérem persze ordibált, „Fúj, ha te taposod a koszos lábaddal, én nem iszom a mustból", de aztán mégis mindig hasmenésig itta magát, velem együtt. Tata darált, mi tapostunk, alig vártuk, hogy megkóstolhassuk és csodálattal vegyes áhítattal figyeltük mindig, ahogy a borszőlőt válogatta.

Nagy borimádó volt az öreg. Készítette a fehér meg a vörös nedűket, azokhoz a fürtökhöz, amiket ebből a célból félretett. Azokra még ránézni is tilos volt. Ahogy telt az ősz, eljöttek az első fagyok, fogytak a különböző fajták a tőkékről, a végén már csak azok maradtak, amiket meg kellett, hogy csípjen a dér, a hideg, hogy kuriózumot lehessen belőlük készíteni. Volt, hogy melegíteni kellett őket, mert leszedni még nem lehetett, de túl hideg lett az optimálishoz képest. Ilyenkor tata kis parázs tartókban minden sorhoz tüzet rakott és lepedővel hajtotta be a meleget a tőkékre.

Ma már látom, milyen kemény munka volt ez, de a gyümölcsét mindig meghozta. Ezeket a szemeket egyesével, végtelen óvatossággal lehetett csak lecsippentgetni, s aztán beleshettem a bor készítés csínjába-bínjába. A mai napig emlékszem a kongatott hordók hangjára, ahogyan tata tanította a hangok közti különbséget: abból tudta, hol tart a folyamat, milyen frekvencián szólt a hordó, s a benne érlelődő bor. Én nem tudom, milyen minőségű és ízű borai voltak, hiszen gyerekként nem kaptam azokból. Mások véleménye megoszlott, volt, aki szerint isteni nedűk voltak, mások szerint ihatatlan löttyök.

Igaz, sokat felejtettem, szinte mindent. Rengeteg év eltelt azóta, más irányt vett az életem, újra kell tanulni mindent. Ha egyszer – amit őszintén remélek – lesz újra kertünk, földünk, feléled majd bennem ez a tudás, amit olyan hagyatékként hagyományozott rám a tatám, ami értékálló és örök.

Nyitókép: Shutterstock