Tatám érzékeny lelke csodaszép virágokban mutatkozott meg

Késő nyári nap van, inkább már őszbe hajló; lustán, kényelmesen lépeget az idő, lágyan végig-végig simít a szellő, andalítóan keverednek a hangok. Lehunyt pilláim alól narancsnak látom a napot. Nem akarok gondolni semmire, mégis, képek tolakodnak elém: távoli, rég elfeledett hangokat hallok, illatokat érzek, érzelmek hullámoznak át rajtam. Némelyik fájdalmas sebet tép lelkemen, egy másik hatására fölfáj bennem valami, ami elmúlt, egy másik mosolyra fakaszt. Lassan magával sodor az emlékezés folyama. Egy régi udvaron ülök, kopogós köveken, a rózsa- és szőlőlugas előtt. A fehérre mázolt, fából készült hokedlit két lábra állítom, úgy hintázom, agyam az ütemes előre-hátra ringatástól olyan üres, akár a folyómeder víz nélkül.

Köröttem minden tatám és mamám keze munkáját dicséri: a két kezükkel építettek mindent, a házat, az alsó épületeket, együtt rakták le a macskaköves kockákat. Felépült nagymama birodalma, a nyári konyha, s az évek alatt meghálálta a törődést és a rengeteg munkát a virágoskert, a veteményes, a szőlő, beértek a zsíros, gazdag fekete földek, bőséges termést hozva minden évben.

Soha nem szenvedtünk hiányt, a Föld bőséggel ellátta az egész családot zöldséggel, gyümölccsel, búzával. A mai napig, ennyi év után is pontosan fel tudom idézni a házat, a szobákat, az udvart, tudom az összes virág és termény helyét. Látom az állatok akolját, ólját, érzem az illatukat, hallom a hangjukat, a neszeket, amelyek azt hiszem, velem maradnak, amíg csak élek. Soha nem felejtem el a frissen fejt, meleg tej és a sülő kenyér illatát. Most is érzem a talpam alatt a hatalmas hordóban az aranysárga, feketébe hajló sötétkék szőlő szétmáló zseléjét, érzem a must részegítő, orromba kúszó illatát és hallom a készülő bort rejtő akós hordó kongását.

Ha behunyom a szemeimet, a szám sarka önkéntelenül fölfelé, mosolyba görbül, mert látom magam előtt a rózsakertet, aminek csodájára járt mindenki. Tatám csodaszép, érzékeny lelke megmutatkozott ezekben a fölséges virágokban, olyan odaadással, gondossággal és szakértelemmel ültette, gondozta azokat, hogy ontották a szirmokat, burjánoztak, tobzódtak a színek és részegítőn szállt a levegőben az illatuk. Mindnek tudta a nevét, fajtáját és soha, senkinek nem szedett belőlük, csak nekem, az egyetlen lányunokának. Bársony szirmaik emlékét az arcom őrzi, mindig odasimítottam őket.
Mami a konyhában tett csodákat, vasárnapi ebédjei, aranyszín kenyere és rizsfelfújtja a gyerekkoromat őrzi, idézi, amit én is tovább adtam az én gyerekemnek.

Sokat nevettem náluk. A földeken dolgozva, szagolva a fekete illatot, ujjaim között görgetve a zsíros göröngyöket, a nyári konyhában sámlin állva a tűzhelynél, miközben sütni-főzni tanultam, a szüretekkor, a lekvár főzések és a disznó vágások idején. Kuncogva és önfeledten tanultam az élet dolgait tőlük: az örömöt, az élhető tempót, a zsongító, napsütötte délutáni sziesztákat. Játszva tanultam főzni, dolgozni, lepedőt keményíteni és annyi mindent még, hogy felsorolni sem tudom. Lelki szemeimmel még mindig látom, ahogy tata nekiindul a szőlőbe, bogarászik a sorok között, itt metsz egyet, amott kanyarint, szagol, mustrál, s minden sor végén meghúzza a butykosát. Mind úgy csináltunk, mintha nem látnánk és jól volt ez így.

Hideg téli estéken begyújtottunk a nagy öntöttvas kályhába, összeült a család és hatalmas lakomákat csaptunk. Azóta sem ettem máshol olyan kolbászt, hurkát, mint amit tata készített, és arra is emlékszem a mai napig, hogy csípték a kezem az erős fűszerek a nagy fateknőben, ahogyan marokkal kavartuk a húst hozzájuk. Együtt voltunk, nevettünk, lélekben és testben is tápláltuk egymást.

Időnként kiosontam közülük, felmásztam a nagy falétrán és elbújtam a padláson, a saját kis zugomban. Föntről lógtak a füstölnivalók, a padló tisztára volt sikálva, s berendeztek ott nekem egy kis álomvilágot, egy kuckót, ami csak az enyém volt. Sokat olvastam és merengtem ott a derengő félhomályban, zseblámpával, mézes kekszet majszolva. Ma már egyikük sincs velem, de az útravaló, amit tőlük kaptam az Életről, a házasságról, a munkáról, az élet élvezetéről és egymás tiszteletéről, az összefogás erejéről, felbecsülhetetlen hagyaték, melyet ma már én örökítek a fiamnak, s remélem, ha eljön az ideje, ő is tovább adja majd a saját gyermekeinek. Így maradnak velünk örökké az őseink, a felmenőink, s így marad meg a tudás.

Nyitókép: Shutterstock