Levél a nagyapámhoz

Kimondott és ki nem mondott szavak. Emlékezés. Visszatérés a múltba. 

Esik az eső. Odakint hűvös van, és már egyre intenzívebben sötétedik. A nap fénye pedig egyre csak veszít erejéből. A hazaút sosem egyszerű, hiszen tele van olyan emlékekkel, melyek egyre csak erősödnek, ahogy közeledem feléd. Az utolsó kanyarral tudatosul bennem, hogy hiába látogatok el hozzád, Te már nem sétálsz ki a házból, és nem üdvözölsz úgy, ahogy gyerekkoromban tetted. Kinyitom a garázs kaput, és begurulok az autóval. Minden olyan nyugodt körülöttem. Csak a madarak csicsergését hallom. Becsukom a kocsi ajtaját és körbesétálok.

Forrás: Shutterstock

Az utóbbi években elhanyagoltuk a ház körüli teendőket, de remélem nem haragszol ránk. Tudod, mióta elmentél mindenki megpróbált a munkába menekülni. Nem könnyű ez egyikünk számára sem. Előre sétálok a ház előtti kiskertbe, ahol már rég nincs élet, mióta elmentél. A konyha ablak felé fordulok. Mintha csak tegnap lett volna, hogy az iskolába menet Te a mamával együtt minden reggel az ablakban ültél és integettél nekem. Néha kényelmetlenül éreztem magam emiatt, pláne, ha más gyerekekkel együtt sétáltam a buszhoz. Ne haragudj rám kérlek. Hisz a tinédzser évek amúgy sem egyszerűek. De most mit nem adnék azért, ha újra kinyitnád az ablakot és intenél egyet, hogy tudjam, minden rendben. Szememet könnycseppek áztatják, az utcára tekintve pedig úgy érzem, mintha megint gyerek lennék. Azóta azonban sok minden változott. Az utca gyerekei felnőttek, köztük én is. Sokan itt maradtak, mások úgy, mint én is, nekivágtak a nagyvilágnak, hogy szerencsét próbáljanak. Még kint maradok. Hátrasétálok, hogy felmásszak régi kedvenc helyemre, de miközben mászom, a létra reccsenésére leszek figyelmes, végül felérek a ház tetejére, és odafent megnyugszom. Minden innen indult. A nagy álmodozások, a világra való nyitottságom, hogy fentről belátom a teret és ellátok még a mezőkön túl is.Kicsit maradok még, aztán a hűvös szellő beparancsol a házba. Nem ég a villany odabent, így a telefonommal világítok, modern világ ez, már zseblámpája sincs az ember lányának. A konyha felé veszem az irányt. A telefonom fénye mögött mintha a Te arcodat látnám. Hihetetlen mennyire imádtál a konyhában lenni. Az egyik legfinomabb almás rétest veled készítettem. Gyerekkorom óta ez az egyik kedvenc sütim. Emlékszem kiskoromban ott tébláboltam melletted, és ha sütire vágytam, sose mondtál rá nemet, mégha fáradt is voltál. Most is előttem van a lisztporos konyha, az arcod, amikor kiszórtam a fél liszteszsákot, Te akkor sem voltál mérges rám, és együtt mókáztunk tovább a konyhában. Ezt a lisztporos mindig vidám arcot örökre a szívembe véstem. Mióta elmentél, és előveszem a receptes füzeted, annak minden egyes lenyomata rád emlékeztet. Az írásod, a hozzávalók megelevenedése a lapokon, újra visszavisznek hozzád, a közös konyhánkba, ahol felcseperedtem. Sokszor most is kiszórom a fél lisztes zsákot, és várom, hogy a lisztpor mögül újra előbújj, felkapj, és a magasba emelj. Hányszor de hányszor készítettem el ezt a sütit nélküled, és mindig hiányzik belőle valami, az a plusz, azok az ízek, minden, ami rád emlékeztet, a lényed, a fő alkotóelem, az hiányzik a süteményből.

Ezek is érdekelhetnek