Jó életem volt. Nem lettem ugyan orvos, de nem bántam meg semmit

- Tudod, Csutikám, jó életem volt. Nem lettem ugyan orvos, ahogy terveztem, sokáig hiányzott is, de semmit nem bántam meg.

Tűnődve néztem az arcát és mint mindig, most is döbbenten konstatáltam, hiába múlt nyolcvanéves, hiába élt meg számos tragédiát, az arca olyan sima volt, mint egy kamaszlányé. Ez egyértelműen mutatta, valóban úgy is érzi, ahogyan meséli, s a lelkében béke van. Hófehér hajkoronája még ennyi évesen is dúsan, hullámosan, selymesen keretezte az arcát. Gyönyörűnek láttam.

Vele ez is jó volt. Rengeteget nevettünk, beszélgettünk, s miután végeztünk mindennel, menetrendszerűen a nappaliba vonultunk. Mama bekapcsolta az aktuális sorozatot, amin én rendszeresen sírtam belül, annyira pocsék volt, de ő szerette, örömöt okozott neki, így hát bőszen és rendes unokához illően néztem vele. Egy darabig. Mert szólt a tévé, mama is duruzsolt közben, s én mindig, menetrendszerűen arra ébredtem, hogy valamelyik mondat kellős közepén elaludtam. Óriási alvások voltak, folyt a nyálam, úgy tértem magamhoz, azt sem tudtam, hol vagyok. Mami pedig elnéző, szeretetteljes mosollyal fogadott, frissen főzött teával a konyhában.

Sokszor kérdeztem, honnan az ereje? Honnan van ez a megingathatatlan belső derű, nyugalom és béke, annak dacára, amiket átélt. A gyermekkora gyönyörű volt, szépséges történeteket mesélt etikettről, öltözködési és étkezési szabályokról, a színházi életről, híres színészek, színésznők fordultak meg otthonukban. Az első megrázó élménye a kishúga halála volt, amiről az akkori kor szokása szerint nem beszélgettek a testvérekkel: meghalt, eltemették, gyorsan meggyászolták és az élet ment tovább. De mama még idős korában is emlegette a szörnyű érzéseket, amiket akkor átélt.

Nővér lett, van róla egy fényképem. Az a klasszikus fekete-fehér, ami mégsem az teljesen, mert van rajta valami furcsa barna árnyalat és a képen utólag a száját is pirosra festették az embereknek. Gyönyörű, szálfa termetű, büszke asszony van azon a fotón, éles, szabályos arccsontokkal, sasorral, messzire néző tekintettel. Olyan akartam lenni, mint ő. A háború minden álmát összetörte. Nővérként dolgozott a fronton, rengeteg szörnyűséget látott, tapasztalt. Férjhez ment egy katonatiszthez, akiről kiderült, rongy ember, el is vált tőle, ez akkoriban nem volt megszokott dolog, de ő elég bátor volt, hogy megtegye. Ekkor jöttek az oroszok, mindenhol nőket erőszakoltak, de hozzájuk – a testvérével lakott – egy hadnagyot szállásoltak el, aki megvédte őket. Főbe lövést ígért minden katonának, aki csak egy ujjal hozzájuk ér.

A háború után beiratkozott az orvosi egyetemre, de a sors ismét keresztül húzott mindent: egy balatoni üdülőben megismerte tatámat, aki akkor Kávássy gróf vagy báró lányának a jegyese volt. A fiatalokat még gyerekként jegyezte el egymásnak a két család, hogy az arisztokrata vagyon és a nagybirtok minden földje összeadódjék, egy kézben maradjon.

Így kezdtek közös életet, házat építettek, földet vettek, kemény munkával építettek fel mindent. Mami akkor kötelezte el magát. Föladta az orvosi pályafutását és a kis ötven kilós, törékeny, mégis hihetetlen erővel bíró asszony megtanult mindent, amit a földekről, jószágokról tudni kellett. A szülésbe kis híján belehalt, de két fiút ajándékozott az emberének, s az unokák hírére csak megbékélt tata apja is. Mogorva, szófukar ember volt, de képes volt kimondani, mennyire becsüli őket azért, amit letettek az asztalra. Így aztán visszakerült a birtok, a földek, minden, s helyre állt a béke.

Akkor láttam először megtörni, s onnantól már nem volt a régi. Mégis, furcsa módon megmaradt benne a derű, az erő, s ha néha el is szontyolodott, megőrizte a mosolyát, a humorát, ami mindenen átsegítette.

A temetésén gyönyörű, tiszta, napsütéses idő volt. Amikor azonban a nyitott sírba eresztették, feketére sötétült az ég, s akkora vihar kerekedett, majd' kitépte a fákat. Csak néztem, nagyon kellett nevetnem, s arra gondoltam:

- Lám, temetik a fehér boszorkányt, búcsúzik tőle a Föld.

Nyitókép: Shutterstock