Vén sz*r lettem, jobb lenne menni már...

Anyai nagymamám közölte ezt mindig, fülig érő vigyorral, őszintén jól szórakozva önmagán, amikor egyre erőteljesebben érzékelni és tapasztalni kezdte magán a fizikai és szellemi leépülés jeleit. Azt meg kell mondanom, mi ebből az egészből minimális dolgot érzékeltünk, mert bár mami már a kilencvenet tapossa, s időnként panaszkodik picikét teljesen banálisnak tűnő dolgokról - nincs bajom csak olyan fura minden, nem fáj semmi csak a közérzetem nem jó -, jön-megy, szalad, bevásárol, takarít, leszedi a függönyt, mos, főz minden nap.

A vérképe olyan, hogy egy húsz éves megirigyelhetné, egész életében kétszer volt igazán beteg, de egyéb esetben még lábról leesni sem láttuk. Két dolog volt mindössze, amit láttunk rajta: a szinte folyamatos szédülés egyre jobban megviselte, a járása bizonytalanná vált, a nagy terek ijesztették, léptei tétovák lettek. Meszesedni kezdtek a csigolyái, semmit nem tudtak vele kezdeni.

Ennek ellenére mamikánk minden reggel elment a piacra és a közeli boltba, ha esett, ha fújt, hiába ajánlottuk a segítségünket, muszáj mozogni, mert ha nem kelek fel, végem, mondogatta. Ehhez társult egy idő után, hogy el-elfelejtett szavakat, láttuk, tudja őket, ki is mondaná, de valahogy nem jönnek ki a száján. Ilyenkor végeláthatatlan mesélésre számíthattunk, mert a drágám nem hagyta magát, elkezdte mondani, amit akart, ha elfelejtette az odaillő passzust, szépen körbejárta, addig, amíg eszébe jutott.

Minden apróság a végletekig felzaklatta, mindentől félt, aggódott, szinte a sírásig képes volt túlgondolni az aggodalmait. Nagy szeretettel kezeltük ezt a dolgot, mert bár nekünk is nehéz volt, tudtuk, neki, aki világéletében hasznos volt és a családjáért tett-vett, milyen borzasztóan nehéz lehet ez az egyre rosszabbodó állapot, a kiszolgáltatottá válás és minden, ami ezzel jár.

Telt-múlt az idő, s egyszer elesett az utcán. Arccal esett a járda padkájának, kórházba került. Az, hogy terminátor, újra bebizonyosodott: a vizsgáló orvos egyszerűen nem hitt a szemének, amikor nézte a felvételeket. Sehol egy törés, sehol egy repedés, pedig mami arca úgy összezúzódott, hogy ép felület nem maradt rajta. A doki hazaengedte, s a lelkére kötötte, pár napig ki nem mozduljon egyedül, talán agyrázkódása lett, vigyázzon magára.

Nos, mami már másnap átslattyogott a körzeti rendelőbe, átvitte a háziorvosának a leleteit.
Az arca, az orra, a homloka lila színben pompázott, de még csak be sem duzzadt semmije, s bármilyen hihetetlen, egy hét alatt teljesen eltűnt minden az arcáról. Onnantól egyre többet ült elmélázva a foteljében, egyre többször sírta el magát, egyre többször mondogatta:

- Nem élet ez már, kislányom. Hiába tudom, hogy ez az élet rendje, de újra kisgyerek lettem. Csak annyi a különbség, hülye kisgyerek lettem, mert visszafejlődök, és rettegek, hogy magatehetetlen leszek. Csak teher vagyok nektek.

- Mamikám, drágám, hogy lennél teher? Amikor mi kicsik voltunk, te ápoltál, segítettél, támogattál. Most mi jövünk. Szívesen tesszük, hidd el, nem vagy teher - válaszoltam.

- Tudom én - csordult ki a könny a szeméből - de ez nem ugyanaz. Mert felnőttként ezt megélni borzasztó. Nem akarok magatehetetlen lenni, nem akarom, hogy pelenkázni kelljen, hogy nektek kelljen ellátni. Vén sz*r vagyok, jobb lenne menni már.

Ekkor hallottam tőle először így ezt a mondatot. Már nem nevetett magán, s nekem a szívem facsarodott: vajon meddig lesz még velünk?

Nyitókép: Shutterstock