Azért még nem vagyok sz*r anya, mert nem csak anyatejjel táplálom a gyerekemet

Gubbasztottam a fürdőszobában a földön, a mosáshoz készített szennyes kupac tetején. Kiabálva, sírva hajtottam a magamét, teljesen belelovalva magamat az egész történetbe. Az ajtót gondosan magamra zártam, nehogy bárki bejöjjön és szemtanúja legyen a vörösre bőgött szemeimnek, annak, hogy taknyom-nyálam egybefolyt és milyen idiótán viselkedem - magam számára is érthetetlenül.

Hiába na, az anyaság és az azzal járó óriási, folyamatos hormonális hullámzás, az ésszel felfoghatatlan kötődés, szeretet, ami elöntött a fiam létezése kapcsán, a kialvatlanság, a rengeteg dolog, amire nem készültem fel, amiről nem tudtam, egyszerűen kifordított magamból azon a napon.

Napok óta nem aludtam ki magam, szédelegtem, mindent elejtettem, a fejemre nőttek a teendők. Hiába pakoltam, takarítottam, mostam, valahogy minden folyamatosan és megállás nélkül teremtődött újra, s én egyfolytában iszonyú kuplerájt láttam mindenhol. Mindezek tetejében rohamosan apadt a tejem. Ma már tudom, a fáradtságtól, a stressztől, az engem felkészületlenül ért történésektől, melyekről senki sem beszélt. Ma már éppen ezért ezt is beleépítem tudatosan a szülésfelkészítésbe. Rengeteg szorongást, tanácstalanságot és egyebet spórolhattam volna meg magamnak, ha előre tudok ezekről a dolgokról, ha valaki beavat ezen időszak rejtelmeibe. Nem így történt, így hát ott ültem a fürdőszoba padlóján és sírva hajtogattam:

- Milyen sz*r anya vagyok, nem tudom megetetni a gyerekem, még tejem sincs, éhen fog halni!

Ez így, utólag leírva, s a roham végén is nevetségesnek és abszurdnak tűnik, de ott, abban a pillanatban én teljesen valóságosnak éreztem. Képtelen voltam normálisan gondolkodni és rám jellemző módon, józanul számba venni a lehetőségeket. Merre és hogyan induljak, hogy orvosoljam a problémát? A fiam kint sírt, én bent, az édesanyám pedig hol őt rohant vigasztalni, hol az ajtó előtt gubbasztva az én lelkemre próbált beszélni. Végül fogta a gyerekemet, magához ölelte és úgy ült vissza a fürdő elé. A fiam elaludt, lassan én is megnyugodtam és végre hajlandó voltam előbújni a csigaházamból. Egészen addig a pillanatig azt hittem, anyaként állati jól csinálom a dolgaimat – ami egyébként, ezt az egy affért leszámítva, így is volt – s egy világ omlott össze bennem, hogy milyen béna vagyok.

Forrás: Shutterstock

Anyu szépen a karjaimba tette a fiamat, a kezembe nyomott egy bögre kávét és leültünk beszélgetni.
Teljesen összeszedetten, nyugodtan kezdte sorolni: van védőnőd, akit felhívhatsz. A gyerekorvoshoz is fordulhatsz segítségért. Biztos van megoldás. S akkor, mintha isteni szikra gyúlt volna az addig fátyol takarta elmémben, kivilágosodott minden. Mekkora hülye vagyok! Így betekertem magamat, holott csak egy telefonhívás kellett volna. Akkor esett le, hogy van segítségem, van kihez fordulni, de a napok óta tartó kínlódás után, amikor minden szoptatási kísérletem kudarcba fulladt és már óránként próbálkoztam, mert láttam, hogy a fiam éhes, teljesen lerombolt és képtelenné tett a normális gondolkodásra.

Éreztem, hogy új erőre kapok, fogtam a telefont, felhívtam védőnőt, gyerekorvost és elpanaszoltam a problémánkat. A védőnőnk, egy csodás ember, aki tényleg mindig jelen volt, számíthattunk rá és ezer jó tanácsot kaptam tőle. Egy órán belül befutott hozzánk és akkor sem hazudtolta meg önmagát. Azonnal használható tippet adott és arról sem feledkezett meg, hogy tűzoltásnak az anyatejgyűjtő állomásról tejet hozzon magával. Nem tudom, hogyan intézte el, a lényeg, hogy ott volt. Miközben végre etettem a fiamat, beszélgettünk, s mesélt arról, tudja, mennyi mindent megtettem a sikeres szoptatás érdekében, nem adtam fel, kitartó voltam, de van olyan, hogy valamiért mégsem jár sikerrel az ember.

Megnyugtatott, hogy emiatt nem vagyok rossz anya, nyugodtan fordulhatok más megoldás felé is. Így esett, hogy átbattyogtunk a gyerekorvosunkhoz, aki szintén egy mélységesen együttérző, érzékeny, csodálatos ember volt, és soron kívül fogadva bennünket tápszert írt fel. Bevallom, az első adagot sírva váltottam ki. Egy anyának, azt hiszem, óriási kudarc, ha nem tudja a saját testéből táplálni a gyermekét, de ma már tudom, a legjobb, legtöbb törekvés ellenére is előfordulhat ilyesmi, s ezért egyáltalán nem érhet az a vád, hogy alkalmatlan anya vagyok.

Az első etetésnél még sírtam, de amikor láttam, hogy a kisfiam végre duci pocakkal és elégedett mosollyal nézett rám, s utána elaludt, mint a bunda, mindent elengedtem. Az számított csak, hogy nem éhes és jól van. Így hát minden etetésnél először mellre tettem, evett annyi tejet, amennyi volt, a többit meg pótoltuk a tápszerrel és végre mindenki boldog és nyugodt volt.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek