Hogy ígérjek szerelmet, ha nem hagyod, hogy megismerjelek?

Én is úgy éreztem, hogy van közöttünk valami összerezgés, de abban nem voltam biztos, hogy ez mennyire életképes hosszútávon, hiszen mindössze 3-4 alkalommal találkoztunk az elmúlt pár hónapban. De úgy voltam vele, miért is ne, nézzük meg!

- Én is jól érzem magam veled mindig. Mi lenne, ha megnéznénk ezt közelebbről? Szenteljünk egymásra több figyelmet és időt, találkozzunk sűrűbben, aztán meglátjuk - pötyögtem be a válaszomat, ám ami ezután fogadott, arra nem számítottam.

- Bocsi, ne haragudj, de nekem a "majd meglátjuk" az kevés ahhoz, hogy nyitni tudjak. Szerintem ha két ember között megvan a mély kötődés, akkor nincs mit "meglátni" rajta, ha pedig hezitálsz, akkor valószínűleg nem tetszem eléggé.

Néztem a telefonom, és azon gondolkodtam, hogy most vajon mi rosszat mondtam? Hiszen pont azt fogalmaztam meg, hogy a szimpátia kölcsönös, és szeretnék Márkkal több időt együtt tölteni annak érdekében, hogy elmélyülhessen a viszonyunk. Szerintem ez egy kifejezetten pozitív reakció, amiből érdeklődést és nyitottságot lehet leszűrni. Annál is inkább, hogy amikor megismerkedtünk, köztudott tény volt, hogy más pasikkal is randizom, de ezúttal külön kiemeltem, hogy nem tervezek másokkal ismerkedni, szívesen szentelem rá a teljes figyelmemet. Akinek ez nem elég, azzal nem tudok mit kezdeni. De mit lehetett volna másképp csinálni?

Első kérdésként azt fogalmaztam meg magamban, vajon ki tud egy ilyen kérdésre konkrétabbat válaszolni? Ki az, aki hosszútávú kapcsolatot, szerelmet és közös jövőt tud ígérni valakinek, akit jószerivel nem is ismer? Lehet, hogy én vagyok túlságosan óvatos, de úgy gondolom, hogy a fellángolást és a kölcsönös szimpátiát nem szabad összekeverni a mély, igazi szerelemmel, hiszen ez utóbbi csakis az idő elteltével tud kialakulni.

Aztán az is eszembe jutott, hogy talán mindez összefügg a korral és a korábbi tapasztalatokkal. Például ha valakinek minden korábbi fellángolása értékes szerelmi kapcsolattá nőtte ki magát, akkor érthető, hogy egy kezdeti fellángolásnak nagyobb jelentőséget tulajdonít. De akinek nem ez a mintázata, attól ez nehezen elvárható.

A fellángolás arra jó, hogy érdeklődést alakítson ki az emberben a másik iránt, de attól még simán elcsúszhatnak a felek egymás mellett, sőt, az is kiderülhet idővel, hogy valójában nem is rajonganak egymásért annyira, mint azt kezdetben gondolták. Nem feltétlen azért, mert a másikról kiderül, hogy egy alkoholista szoknyapecér, hanem csak egyszerűen más a személyisége. Emiatt pedig nekem az a hozzáállásom, hogy aki érdekel, arra több időt szánok, jobban figyelek rá, és én is igyekszem minél többet adni magamból, mert szeretném, ha ő is megismerne. Így képzeltem ezt most Márkkal is, aki azonban felállította a saját határait azzal, hogy közölte: ő csak akkor tölt velem időt, ha én is nagyon komolyan gondolom.

A sztori vége az lett, hogy intelligens, felnőtt emberek módjára elköszöntünk egymástól. Ő ment jobbra, én meg balra. Elgondolkodtam azon, hogy talán érdemes lett volna ismeretlenül megígérni a közös jövőt? De végül arra jutottam, hogy a hazugságnál rosszabb indítást nem is tudnék elképzelni, tehát valójában mindketten helyesen cselekedtünk, hiszen úgy döntöttünk, ahogy a szívünk és a hitünk diktálta.

Ám ettől függetlenül ott motoszkál bennem a gondolat, hogy minél több időt töltök egyedül, annál több ingerre lesz szükségem ahhoz, hogy valakihez igazi érzelmeket tudjak kapcsolni. Ez pedig olyan szempontból probléma, hogy a randipartnernek tulajdonképpen "többet kell melóznia" értem - amihez vagy lesz kedve, vagy nem. De végsősoron az az álláspontom, hogy nem időre játszom az életemet, és ha várnom kell a megfelelőre, akkor inkább várok, minthogy szerelmet ígérjek egy idegennek.

Nyitókép: Shutterstock