Szellem, természetfeletti jelenés? Máig nem tudom, mit láttam azon az éjjelen

Nem volt még éjszaka, de a késő tavaszi nap már bőven átadta helyét a fényesen ragyogó holdnak. Az autó kanyargós úton közeledett Csopak felé, lámpája fénye így hol az út jobb, hol a bal oldalát világította meg jobban. A gyerekek igen távol álltak még a szendergéstől, a hátsó ülésen viháncoltak, én pedig az ablakomon bámultam kifelé. Majd hirtelen valami megragadta a nyakamat. A lány volt az, csiklandozni kezdett, mire hangosan felnevettem. Ez mindkettejüknek nagyon tetszett. Együtt nevetgéltünk az autóban, majd kicsivel később ismét oldalra pillantottam. Akkor láttam meg.

Négy-öt másodpercig volt csupán a látóteremben, de ennyi idő is épp elég volt ahhoz, hogy a látványától kővé dermedjek. A szívem hevesen kezdett verni, a kezem teljesen hideggé vált. Amikor a lány ismét a nyakamba kapaszkodott, révületemből magamhoz tértem, ellöktem magamtól és ráförmedtem, hogy azonnal hagyja abba. Nem értette, miért rontom el a játékát. „Anya, mi a baj?" kérdezte, én meg csak annyit tudtam reagálni, hogy „Ti is láttátok?". Nem látták.

Felhangosítottam a zenét és próbáltam a férjemnek halkan leírni a lényt: az árokban ment, picit dülöngélve, testének pedig kúp alakja volt. Láttam hátulról, majd elölről is, de az egész testét hosszú barnás szőr fedte. Nem is szőr volt, inkább, mint a haj, fényesnek és puhának látszott. Lassan mozgott, nyugodtnak és magabiztosnak tűnt. Egyszerűen nem hittem el, amit láttam. A férjem próbálta megmagyarázni, hogy egy kutya lehetett, vagy valamilyen állat, esetleg egy gyerek. Mondtam neki, hogy csak felismerek egy állatot, ennek pedig egyik része sem emlékeztetett rá. Kúpszerű volt a teste! Egy gyerek pedig nem sétálgat ilyen nyugodtan este fél tízkor az út mellett, miközben autók suhannak el tőle 30-40 centire, arról nem is beszélve, hogy az útjelző oszlopokból kiindulva, kb. 2 évesnek kellett volna lennie, földig érő, sűrű hajzuhataggal, ami minden testrészét eltakarja. Kérdezte, miért nem szóltam, megállt volna, hogy megnézzük. Nem értette, hogy pár pillanatig láttam csak, és akkor a döbbenettől szólni sem tudtam. Be kell ismernem, hogy a látványától rettentően meg is ijedtem, pedig nem volt se csúnya, se félelmetes. Talán az a fajta természetesség és nyugodtság, ahogy ott bandukolt az út mellett, érte el nálam ezt az állapotot.

Azóta többször is láttam, a sötét konyhánkban, a gyerekszobában, egyszer pedig az ágyunk mellett éjszaka. Ezek az „észlelések" csak pár pillanatig tartottak, de ugyanazt a hatást érték el nálam: döbbenet, félelem, ijedtség. Képzelődtem csupán, tudom, de akkor este Csopaknál, egészen biztosan láttam valamit, ami se ember, se állat nem lehetett.