Nem a húsleves gyógyít, hanem a szeretet, amellyel készült

Nem lennék újra gyermek, ahogy az iskolapadba se ülnék vissza, bármennyire is jó volt, míg a mainál kevesebb felelősség nyomta a vállamat, és egyszerűen hagytam, hadd történjen minden a felnőttek kénye-kedve szerint. De most, hogy már én vagyok a felnőtt, nem olyan leányálom betegnek lenni, kiszolgáltatni magam a vírusok és baktériumok táncának: az orromban járt csárdásnak vagy az egész testemet felhevítő, a tüdőm parkettjén bemutatott tangónak.

Szerencsés az, aki felnőve még élvezheti szülei társaságát, aki tanácsot tud kérni édesanyjától vagy apukájától, és ha baj van, van hova hazaszaladni. A koronavírus-járvány alatt emberek ezrei dőltek ágynak, egészséges, életerős férfiak és nők, akiket egy mezei nátha vagy megfázás még a munkából sem vett ki sosem. Én magam az elmúlt két évben háromszor biztosan átestem a covidon, de egyszer sem törtem csontot, sőt volt, amikor szinte észrevétlenül, lábon kihordtam a betegséget.

A legutóbbit, az alig pár hete lezajlott fertőzést viszont megéreztem: testileg és lelkileg egyaránt. A legelső alkalommal csak egy brutális migrén jelezte, na meg persze a szaglás elvesztése, hogy megkoronáztak, de ezt követően - ha pozitív is lettem -, csak enyhe tüneteim voltak. A múlt hónapban viszont a migrént egyre durvább dolgok követték, melyek miatt két hétre kiestem nemcsak a munkából, hanem a mindennapi életből is: és még ma is érzem a nyomait.

Fejfájás, napokon át kínzó torokfájás, melyet sem tabletta, sem forró ital, de még szopogatós cukorka sem enyhített, tüsszögés és arcüreggyulladás, légszomj, fáradtság, izom- és ízületi fájdalom: ezek voltak a testi tünetek. Ezek mellé csatlakozott a mentális kimerültség, az aluszékonyság és az az állapot, amelyet nehéz szavakba önteni: az érzés, amikor nem tudod, mire képes már a szervezeted.

A bezártság okozta depresszió és a tehetetlenség, mivel egyik felírt gyógyszer sem használt, egyre mélyebbre húzott mentálisan. Nem mehettem ki, és nem is mertem, mert egy könnyed séta a környéken olyan megterhelő volt, mintha megállás nélkül, egy levegővétellel futottam volna a párás melegben.

Gyerekként élveztem, ha körülugrálnak, ha ápolnak és nekem csak pihennem kell, de ma már képtelen vagyok nyugodtan feküdni vagy ülni, és ki nem állhatom, ha esendő vagyok. Most viszont be kellett ismernem, hogy segítségre szorulok. Anyának pedig elég volt csak egyszer megemlíteni, hogy beteg vagyok és máris itt termett nálunk.

Vizes borogatást tett a homlokomra, megsimogatta az arcomat és ruhája libbenve fordult ki a hálóból. Egy ideig mozdulatlanul feküdtem és csak hallgattam az edénycsörömpölést, ahogy megnyitja a csapot és teletölti a fazekat, ahogy kihúzza majd becsukja a fiókokat, és lassan beszivárog a szobába a húsleves édeskés, semmihez sem fogható illata.

Hallottam anyám dúdolását, magával hozott otthoni papucsának súrlódását a konyhakövön. Az álom és ébrenlét határán egyensúlyozva valahogy újra kisgyermeknek éreztem magam. Észrevétlenül zuhantam az álmok világába. Valamikor délután tértem magamhoz, arra, hogy a párom ül az ágy végében, fejét lehajtva, görnyedten bámulja a mobilját, mely kék fényben fürösztötte az arcát.

Megmozdultam, és ekkor felém nézett, rám mosolygott, majd kimentünk a konyhába, ahol nyoma sem volt a korábbi nagy sürgés-forgásnak. Az asztal megterítve várt, a tűzhelyen pedig ott gőzölgött egy fedő alatt az aranyszínű húsleves. Anya már elment, a munkából kérte el magát, hogy átjöhessen és emiatt aznap túlóráznia kellett...

Nem voltam éhes, de sikerült magamba diktálni egy nagyobb adag levet és pár darab sárgarépát, majd a forró ételtől kimelegedve visszabújtam a puha ágyba, a meleg takaró alá. A párom homlokcsókja után visszazuhantam az álmok világába és másnap, két hetén át tartó betegeskedés után végre jobban, erősebben és egészségesebben ébredtem.

Nyitókép: Shutterstock