Összeszorult a szívem, amikor megláttam anyánál az üres hűtőt

Gyerekként hozzászoktam ahhoz, hogy a hűtő mindig tele volt. Ott pihent egy fazékban az ebéd maradéka, műanyag dobozokban a húsleves és a hozzá kifőzött tészta, zöldségek, gyümölcsök az alsó rekeszben, üdítők, tojások és a legkülönfélébb szószos és fűszeres tégelyek az ajtóban. A sonkák és szalámik mellett ott sorakoztak a joghurtok, a vaj és nem egyszer házi pudingok is álltak a felső polcon, csinos kis tálkákba mérve várták, hogy megdermedjenek...

Nyilván, ha egy családot kell etetni, több mindent veszünk, mintha csak két emberre, vagy kizárólag magunkra kell főznünk. Mégis, a teli hűtő számomra egyet jelent az édes, gondtalan és boldog gyermekkorral, hiszen nekem ez tükrözi a szeretetből fakadó gondoskodást. Amikor kirepültem a családi fészekből, elterveztem, hogy én is jól meg fogom pakolni a kis kamrát az albérletben, és csordultig töltöm a hűtőt mindenféle finomsággal.

Nagyon hamar kiderült, hogy felesleges és értelmetlen, sőt pazarló is, hiszen egy egyedül élő embernek kicsi a fogyasztása. Ahogy kialakult a saját ízlésem, rájöttem, hogy ennyiféle zöldség és gyümölcs felesleges, joghurtot sem eszem és sorolhatnám még, miket hagytam el. A lista bővült, a hűtő ürült. Nem éheztem, és ettem naponta többször is rendesen, mégis azt éreztem, hogy valami nincs rendben, hogy valami hiányzik. Az étel sem esett már olyan jól, mint egykoron.

Ez nem egyik pillanatról a másikra történt, a változás közben évek teltek el, de csak mára kristályosodott ki a kép, hogy az anyától való leválást éltem meg ilyen furcsa módon, az étel és a hűtő kapcsolatában. Nem is annyira az üres fridzsider, mintsem anya és a gondoskodás hiánya okozott megfoghatatlan rosszkedvet, fásultságot és szomorúságot. Az életemben az étkezés mindig központi szerephez jutott: ez volt a biztos pont, amihez a teendőket igazítottam, és rám is igaz volt és még ma is az, hogy ha bánatos vagyok, akkor az ételben keresek vigaszt...

Forrás: Shutterstock

Erre a problémára nem sikerül megoldást találnom. Még úgy sem, hogy már párkapcsolatban élek, szeretek főzni és élvezem a remek kajákat, boldogsággal tölt el, ha a másik arcán láthatom, finomra sikeredett az étel. Nem lenne okom bánkódni, de mégis, néha elemi erővel tör rám a kétségbeeséssel vegyes szomorúság, amikor kinyitom a hűtőt, meglátom a szép árukat, hogy van mit ennünk, és eszembe jut az, amit legutóbb anyánál láttam. A fentebb leírt gyerekkori emlékkép a teli hűtőről ugyanis egy csapásra a semmivé foszlott.

Anya irtózatosan nehéz időszakot élt át, anyagilag is érzelmileg is megviselte, hogy a munkája után apát is elveszítette. Igyekeztem őt segíteni, de nem tölthettem be egyszerre két ember, a férj és a fiú szerepét is.

Valamelyik nap anyánál jártam. Megbeszéltük, hogy felmegyek hozzá, de még nem ért haza, ezért leültem a konyhában. Nem is tudom miért, de belenéztem a hűtőbe. Nem voltam se éhes, se szomjas, egy rejtélyes erő, a mélyről fakadó kíváncsiság késztetett erre. Kinyitottam az ajtót és teljesen elhűltem a látványtól. Pár szem hagyma gurult jobbra-balra az alsó rekeszben, ahol egykoron ki sem látszottak a zöldségek a bokros salátalevelek erdejétől. Az ajtóban egy bontott májkrém és egy kis teavaj volt, egy kefir és valami gyógyszer a legfelső rekeszben. A polcokon semmi.

Sehol egy lábas, sehol a régen állandóan ott pihenő, étellel töltött műanyag dobozok.

A kulcscsörgés riasztott fel kábulatomból, és mielőtt anya beléphetett volna a lakásba, becsaptam a hűtőajtót és visszaültem a konyhaszékre. Örömmel fogadott, vidáman ecsetelte, milyen jó a munka, amit hosszú hónapok után sikerült találnia, és végre nem kell izgulnia az albérlet és a rezsi miatt, hogy megint van önálló keresete. Nem mertem rákérdezni, hogy mennyi pénze van, puhatolóztam, de mindig elkente a témát. Most fog boltba menni, eddig nem volt ideje rá, majd sorolta, miket fog főzni a következő napokban...

Forrás: Shutterstock

Nem volt erőm folytatni ezt a témát, váltottunk és egészen estig beszélgettünk, pontosabban mondva: hallgattam az élménybeszámolóját. Talán még sincs olyan nagy baj, talán tényleg nem volt még ideje boltba menni. Próbáltam meggyőzni magam a látottak ellenkezőjéről. Amikor mondtam, hogy indulok, arra kért, várjam meg, mert le szeretne kísérni a lépcsőház elé, csak gyorsan elszalad a mosdóba.

A cipő már rajtam volt, az előszobában álltam, amikor kiszúrtam a táskáját. Megint nem tudom, mi vezérelte a kezemet, de kinyitottam és a pénztárcája után kutattam. Összeszorult a torkom, fura súly nehezedett a lelkemre, amíg keresgéltem anya táskájában. Ki tudja mit találok? Ez nem a gyerekkori jóleső izgatottság volt, amit akkor érez az ember, amikor a karácsonyi ajándékok nyomába ered, ez tiszta félelem volt.

Végül kezembe akadt a tárca, kipattintottam. Szinte üres volt. Nem hordok magammal sok készpénzt, de azt a pár tízezret gyorsan beledugtam, mert hallottam, ahogy lehúzza a wc-t. Épp sikerült visszatennem a táskájába.

Lefelé menet végig kérdezte, hogy mi a baj, látta rajtam, hogy megváltoztam, de nem feleltem. Az ajtó előtt gyorsan elköszöntem, majd a sarokról visszalesve figyeltem, ahogy belép és felmegy a lakásba. A szívem zakatolt, lélegzet-visszafojtva vártam. Ekkor fény gyúlt a konyhában, megmozdult a függöny és anya arca megjelent az ablakban. Engem kutatott, de ekkor már messze jártam, leszegett fejjel haladtam a megálló felé.

Aznap jöttem rá, hogy az anyai szeretet sosem múlik el, csak megváltozik, átalakul, és míg egykoron az ajándékozás volt a legplasztikusabb fokmérője a féltő gondoskodásnak, ma valami olyasmit kapok anyától, ami kézzel megfoghatatlan. Nyugalmat, stresszmentes életet és békét, hiszen nem engedi, hogy a saját bajaiból bármit is megérezzek. Más fele ennyi után segítségért kiáltott volna, ő viszont még mindig csendben tűr.

Milyen vak és süket voltam eddig, hogy ezt nem vettem észre... Az üres hűtő nyitotta fel a szememet, hogy eljött az ideje visszaadni mindazt, amit eddig kaptam tőle.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek