Meg kell tagadnom a szüleimet, ha élni akarok?

Szókimondó, ugyanakkor vidám és cserfes személyiségével legalább annyi embert elriasztott, mint ahányan odáig voltak érte. Határozottsággal vegyes különcségével nemcsak a családjából, de még a nagy átlagból is kilógott. Megvoltak a maga félelmei és szorongásai, de középiskolás éveire már tudta, mit akar, és a korosztályával ellentétben voltak ambíciói. Anyagilag független életre vágyott, amiben senki nem szól bele a dolgaiba, és úgy osztja be az idejét, ahogyan neki tetszik.

Az apja biztosnak vélt állása megszűnt, alkalmi munkák következtek, majd azok is rendre ritkulni kezdtek. Először csak a házat kellett eladni, hogy mindannyian egy panellakásba költözzenek. Aztán egy újabb pénzügyi nehézséget követően ezt is albérletre cserélték. De még akkor is jutott számára egy saját szoba, ahová visszahúzódhatott a szülei állandósult veszekedései elől.

- Nem a fenét! Mit képzelsz? Az apád vagyok, és ez itt az én házam. Majd kint fogok malmozni, amíg szíveskedsz befejezni a lubickolást, mi? - felelte az öreg, miközben felkapta a mosógépre dobott dzsekit, és azzal a mozdulattal már a lányára is csapta az ajtót. - Még hogy nem gyerek...

Még hallani lehetett a fojtott zsörtölődését, mielőtt becsapódott a bejárati ajtó.

Helga nagyjából úgy élte meg a helyzetet, ahogy az elképzelhető. Elvégre egy középiskolás lány nem igazán tolerálja, ha bárki belegázol az aurájába. A hasonló helyzetek pedig rendszeresek lettek. Sosem tudott félrevonulni, akkor sem, ha tanulni akart, csendre vágyott, vagy éppen a barátnőivel akart beszélgetni egy kicsit.

A főiskolai évek úgy hatottak a lányra, akár fogolyra a szabadulás a rabság évei után. Az ösztöndíj és a diákhitel lehetőséget adtak számára, hogy megmutassa a világnak: egyedül is boldogul. Az iskola mellett is dolgozott, és mire megszerezte a diplomáját, már valóban a maga ura volt.

- Csak itt kötöttél ki anyád nyoszolyáján. Magasról lehet nagyot esni! Amúgy is megmondtuk neked, hogy rossz vége lesz ennek a fene nagy dacoskodásnak.

Próbált nem törődni a szavakkal. Fiatal felnőttként élte a maga életét, összejárt a barátaival. És nemcsak, hogy bepótolt a családi kasszába, de lényegében ő fizette a rezsit és a bérleti díj nagy részét. Ekkor ismerkedett meg Lacival. A fiú a szomszéd településen lakott, csak dolgozni járt be a városba, ezért előfordult, hogy alkalomadtán feljárt Helgához, és olykor nála is aludt. Óhatatlan volt az összetűzés, nem is váratott sokáig magára.

- Megmondtam, hogy nem tűröm a zárt ajtókat a házamban! - fújtatott az öreg, miután Helga nekiesett a sokadik olyan alkalmat követően, amikor megpróbálta rájuk nyitni az ajtót. - Amíg az én fedelem alatt élsz és az én kenyeremet eszed...

- A te fedeled? Hiszen albérletben élünk! Több pénzt adok a közösbe, mint te!

- Hagyd már, drágám! - csillapította Helgát az anyja, mielőtt elmérgesedett volna a helyzet. Félrehívta a lányt, majd suttogóra fogta. - Ideges, mert ránk szállt az adóhatóság.

- Mennyi kell? Kifizetem.

- Egymillió. Hogy is tudnád... - nevettek a szülei.

Helga aznap este letette a köteg pénzt az asztalra.

- Magamnak gyűjtöttem, az igaz. De nektek nagyobb szükségetek van rá - mondta. Már azt sem bánta, hogy a saját lakásra kuporgatott pénzét adta oda. Csak annyit hagyott magánál, hogy ki tudjon venni egy saját albérletet. Összepakolt, majd kisétált az ajtón egy új élet felé...

Helga történetét Trux Béla jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock