Belefáradt a lelkem a koronavírusos magányba...

Tegnap ültem a laptopom előtt és egyszer csak rám tört, hogy mennyire elegem van már ebből a bezártságból, állandó egyedüllétből és bizonytalanságból, ami folyamatosan a fejünk fölött lebeg.

Sokszor elgondolkozom azon, hogy az ember mennyire profin alkalmazkodik és mennyire bele tud szokni egy helyzetbe. Néha már teljesen normálisnak élem meg, hogy leginkább itthonról dolgozom, ha el is megyek munka után valahova, 8-ra haza kell érni, este pedig befekszem az ágyba és sorozatokat nézek a macskámmal. Előfordul, hogy napok telnek el úgy, hogy nem találkozok személyesen emberekkel, pedig én meglehetősen társasági ember vagyok. Megszoktam, hogy egyedül fekszem és egyedül kelek és már arra sem emlékszem, milyen az, amikor nem így van. Szürreális az egész, mintha egy burokban élnék, az otthonom biztonságában, ahol nem érhet semmi baj, de nagyon jó dolgok sem.

Sokáig úgy éreztem, tulajdonképpen ez nagyon kényelmes, de tegnap minden előjel nélkül fellázadt a lelkem. Csak úgy jöttek fel az érzések, hogy mennyire elfáradtam ebben az időszakban és abban, hogy folyamatos korlátozások közt élünk. Szeretném visszakapni azt az életet, ahol nem a koronavírusról és vakcinákról szól minden. Bár már régóta jól elvagyok itthon magamban, szükségem van emberekre és élményekre, különben elsorvad a lelkem.

Forrás: Shutterstock

Szeretnék újra önfeledt lenni, nagyokat nevetni. Szeretnék újra beülni éttermekbe, kávézókba, megtárgyalni egy limonádé felett az élet nagy dolgait és csak figyelni az embereket, hogy vajon kik ők és mi az ő történetük. Szeretnék „valódi" férfiakkal flörtölni, hús-vér férfiakra mosolyogni és nemcsak profilképeket húzogatni jobbra-balra. Szeretnék már újra szabadon randizni, nem egy maszk mögül pislogni a másikra, miközben szétfagyok séta közben. Szeretnék spontán lenni és ha olyan kedvem van, este 8 után kimenni a Duna-partra, leruccanni a Balatonra, csak hogy érezzem újra, hogy élek! Szeretnék végre úgy kirándulni, hogy nem azon kell gondolkoznom, hol fogok enni és pisilni, mert minden zárva van vagy ha nem, akkor sem lehet használni a mellékhelyiséget.

Szeretnék már újra moziba és színházba járni, szép ruhákat felvenni, kisminkelni magam, hogy újra nőnek érezzem magam. Szeretném már lecserélni a mackónadrágot és a sportcipőt és felvenni néha egy magassarkú cipőt. Szeretnék utazni, újra felfedezni a világot és csak gondtalanul feküdni a meleg homokban, miközben napsugarak simogatják a testemet. Szeretnék élő koncertekre járni, ordítva énekelni, önfeledten táncolni, mintha nem lenne holnap. Szeretnék elmenni egy termálfürdőbe, ahol végre kilazíthatom a megfeszült testemet és lelkemet. Bár nem vagyok egy sportos típus, most még egy konditerembe is szívesen elmennék.

Nagyon szeretnék már egy olyan világban élni, ahol nem kell aggódni a szeretteimért és bármikor meglátogathatom a 97 éves nagynénémet, aki külföldön él. Szeretném újra megölelgetni az embereket, akik fontosak nekem és nem csak távolból puszit dobálni, mert az a biztonságos. Szeretném, ha nem kellene feszengeni, hogy most lehet-e kezet fogni vagy sem vagy lehet-e találkozni vagy sem. Szeretném ha újra látnék rendes emberi arcokat és nem csak maszk mögé bújt embereket.

Ki vagyok éhezve emberi kapcsolatokra, élményekre, napsütésre, szeretetre, szerelemre. Nem vitatom, hogy sok előnye is volt ennek a koronavírusos időszaknak, de most már elég belőle. Reggel óta egy dal megy a fejemben - "Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni.."

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?