Néha már azt is nehezen idézem fel, milyen érzés szerelmesnek lenni

Ez az év nem a szerelemről szólt. Legalábbis az én életemben nem. Emlékszem, év elején biztos voltam abban, hogy idén már a párommal fogom ünnepelni a karácsonyt. Most már biztos vagyok benne, hogy nem így lesz. Néha már azt is nehezen idézem fel, milyen érezni, szerelmesnek lenni. Sokszor elgondolkozom rajta, vajon a szerelmet is el lehet felejteni?

Olyan jól indult ez az év – tele voltam célokkal, álmokkal, reménnyel. Hittem és bíztam benne, hogy ez az év különleges lesz, idén végre megtalálom a Nagybetűs Férfit. Aztán teljesen máshogy alakult minden, és most újra egyedül ülök itthon a macskámmal. Nem mondom, hogy mindenről a karantén és a kialakult pánikhelyzet tehet. Nyilván nem könnyíti meg az ismerkedést, de mindent erre sem lehet ráfogni. Azt se gondolom, hogy én tehetek róla, mert próbálkoztam – karantén ide vagy oda. 

Van olyan, hogy te minden tőled telhetőt megteszel, mégse jön össze. Ilyenkor nem tehetsz mást, mint hogy elfogadod, hogy most ezt dobta a gép.  

Sokszor felidézem, milyen volt utoljára szerelmesnek lenni. Milyen, amikor minden porcikáddal vágysz a másikra, amikor visszaidézed a tekintetét újra meg újra, vagy azt, hogy milyen volt az első csók. Emlékszem, amikor utoljára igazán szerelmes voltam, napokig csak álmodozva ténferegtem a lakásban, mindent csodálatosnak láttam, szinte a föld felett lebegtem 5 méterrel. Úgy éreztem, megérkeztem, most már minden rendben lesz. Bár nem tudtam aludni mellette - sosem tudok egy kapcsolat elején -, hihetetlen jó érzés volt, hogy valaki szuszog mellettem.

Nagyon hiányzik ez az érzés. Hiányzik a szerelem, az érintés, egy cinkos pillantás, a vágy, hogy minél előbb lássam és érezzem a másikat. Hiányoznak a meghitt beszélgetések, amikor nem akartam elaludni, mert minden perc elvesztegetett volt, amit nem a másikkal töltöttem. Szinte még a gyötrődés is hiányzik, a szenvedélyes vitázás, amikor azt éreztem, hogy soha többé nem akarom látni, aztán meg azt, hogy nem tudok élni nélküle. Hiányzik a veszekedés utáni szex, amikor a testem minden porcikája vezekelt a „bűneimért".

Forrás: Shutterstock

Ebben az évben nem éreztem ilyet és enélkül nagyon sivár lett az érzelmi életem. Megijedtem, hogy nagy baj van velem. Mi van, ha elfelejtettem, hogyan kell szerelmesnek lenni? Mi van, ha már annyi fájdalom ért, hogy képtelen vagyok újra szeretni?

Egy randi után döbbentem rá erre. Egy nagyon kedves sráccal találkoztam, rengeteg közös volt bennünk, tökéletes lehetett volna, de én nem éreztem semmit. Annyira szerettem volna rajongani érte, vágyódni utána, de nem jött semmi érzelem. Aznap jött a felismerés, hogy talán nem véletlenül töltöttem egyedül ezt az évet. Sok volt már a sírás, szenvedés, csalódás. Elzártam az érzéseket, mint egy csapot. Körbevettem falakkal a szívemet, vastag, masszív falakkal - és bár a falakon nem tud beszivárogni a szenvedés, ugyanígy a boldogság, szerelem, és az öröm sem.

Semmire nem vágytam jobban ebben az életben, mint hogy legyen egy boldog párkapcsolatom. Nem kaptam meg gyerekkoromban azt a törődést és figyelmet, amire igazán vágytam és ezért mindennél fontosabb volt számomra, hogy felnőtt koromban megkapjam. De az élet sokszor nem adja meg azonnal, amire vágysz, mert tanítani akar. Türelemre, elfogadásra, önszeretetre. Amire engem ez az év leginkább megtanított, hogy ne mástól várjam a szeretetet, a feloldozást. Ne egy másik embertől tegyem függővé, hogy elmúlik-e ez a mardosó hiány. Ezt a lyukat nekem kell betömnöm. Ezt a nőt, aki vagyok, azt a kislányt, aki voltam, először nekem kell megölelnem és szeretnem. Ettől függetlenül hiányzik egy férfi, hiszen vannak dolgok, amiket nem tudok magamnak megadni. Várlak szerelem, remélem jövőre találkozunk...

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek