12 évesen rajtakaptam az anyámat egy idegen férfival, azóta nem bízom a nőkben

Emlékszem, október vége volt, a járdán színes falevelek hevertek, amikor hazafelé baktattam. Nem éreztem aznap jól magamat, ezért úgy döntöttem, hogy kihagyom az edzést suli után, és inkább hazafelé veszem az irányt. Normál esetben anyu jött volna értem, próbáltam is elérni telefonon, de nem vette fel. Mivel közel laktam az iskolához és csukott szemmel is hazataláltam volna, úgy döntöttem, nem várok, inkább elindulok egyedül. Tudtam, hogy anyu otthon lesz, mert a beteg húgomat ápolta, apunak is említette reggel, hogy aznap nem megy dolgozni.

Amikor a házunkhoz értem, egy idegen autót láttam meg a garázs előtt. Ösztönösen egy fa mögé húzódtam, még épp időben, anyám ugyanis épp egy idegen férfit kísért ki a házból, majd búcsúzásképp egy puszit nyomott a szájára. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kezdjek a látottakkal. Amikor a férfi elment, bementem a házba és persze jó nagy szidást kaptam, amiért egyedül jöttem haza. A történtekről soha nem beszéltünk. Néha még hallottam suttogva telefonálni, de ugyanúgy éltünk tovább, mintha mi sem történt volna.

Évek teltek el, én lassan el is felejtettem az egészet, néha meg is kérdőjeleztem magamat, hogy valóban jól láttam-e a történteket vagy csak beképzeltem az egészet. Kamaszodni kezdtem és egyre jobban érdekeltek a lányok, de már a kezdetektől fogva nagyon bizalmatlan voltam velük. Az első komoly kapcsolatom nem tartott sokáig, mert képtelen voltam megbízni a barátnőmben. Amint ránézett egy másik srácra, vagy rámosolygott, féktelen düh jött fel bennem és hatalmas balhét rendeztem.

A következő kapcsolatom már jobban indult, próbáltam kontrollálni a bennem levő dühöt és őrült féltékenységet, de sokáig itt sem tudtam kordában tartani ezeket. Amint összeköltöztünk, elszabadultak bennem az indulatok. Minden egyes nap, amikor hazafelé tartottam, attól rettegtem, hogy meglátom őt egy másik férfival.

Nagyon szerettem azt a lányt, és ő is engem, de érthető módon képtelen volt tolerálni az ámokfutásomat.

Ekkor fordultam először pszichológushoz, aki szembesített azzal, hogy az anyám miatt képtelen vagyok megbízni a nőkben. A szívem mélyén gyűlöltem őt és gyűlöltem az összes nőt, aki potenciálisan fájdalmat okozhatott nekem. Hosszú évek munkája volt, hogy sikerült elérnem, hogy már nem néztem bele a barátnőm telefonjába és nem szorult össze a gyomrom, ha elment bulizni a barátnőivel.

Az anyámat végül nem szembesítettem azzal, milyen traumát okozott nekem. 20 éves koromban rákos lett és rövid időn belül meghalt. Borzalmasan hiányzott, ugyanakkor nagyon haragudtam rá, amiért örökre megnyomorította az életemet, aztán gyorsan itt is hagyott. Az apámnak sosem mondtam el, amit láttam, ő a mai napig abban a hiszemben él, hogy anyám élete végéig hűséges volt hozzá.

Néha kimegyek a temetőbe és megmondom neki a magamét, máskor próbálom kitalálni, mi lehetett a fejében, miért lépett félre. Hisz látszólag annyira szép élete és családja volt. Tudom, hogy ő is ember, ő is hibázhatott. Azt is tudom, hogy a barátnőim nem tehetnek arról, hogy az anyám csalta az apámat és nem büntethetem őket emiatt. De hiába tudom, sokszor még mindig úrrá lesz rajtam a féltékenység és a kétségbeesés, hogy engem is elárulnak majd.

Bence történetét Vörös Bella jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock