Lájkolom a csöcsödet, nyuszi - avagy zaklatásom története

"Aztaaa, ez aztán tud udvarolni!" - állapítottam meg elismerően, majd elrohantam a gép elől, hogy a gyerek készülődését ellenőrizzem. El is feledkeztem volna a dologról, csakhogy másnap ismét várt egy hasonló színvonalú, buja dicséret. Meg kellett állapítsam: az ember lánya még negyvenes anyaként is képes bevonzani az őrülteket.

Kezdetleges Facebook tudásom - na, meg az időhiány - miatt folyton halogattam, hogy kiderítsem, hogyan is lehetne letiltani őt. Így lassan a mindennapjaim részévé vált - főleg, mert sokszor majd' kiköptem a kávét, úgy nevettem gyerekes és obszcén szófordulatain. Gondoltam, megunja egy idő után, ha nem válaszolok, de nem így lett.

Első meglepetésemben kinyomtam a hívást. Bevallom, kicsit megijedtem. Körbenéztem, de a zsúfolt utcán nehéz lett volna kiszúrni, ki az. Rögtön arra tippeltem, hogy biztos a netes pasi. Nem volt túl megnyugtató, hogy megszerezte a számomat. Lehet, hogy valaki az ismerősi körömből?

Másnap újra hívott, persze ismét akkor, mikor egyedül voltam. Mivel sosem voltak rám jellemzőek a szokványos helyzetmegoldások, úgy döntöttem, szentelek egy kis figyelmet neki. Hörgött volna valamit, de nem hagytam kibontakozni: közöltem, hogy épp mosni fogok, majd megkérdeztem, próbált-e már pörköltszaftot gyerekpólókból kiszedni...

Mivel nem válaszolt, elkapott a hév. Minden mesterfogást ismertettem vele a mosásról, kellően részletezve a tapasztalataimat. Majd leteszi, ha unja - gondoltam. Nekem nem kerül pénzbe, a férjemet meg - a házasságunk érdekében - úgysem szoktam ilyesmikkel untatni.

Azt hittem, nem hív többet, de másnap ismét csörgött. Elmélyülten részleteztem neki, milyen lakkot szeretnék, ha körmöshöz megyek. "Piros alapon fekete rózsa, vagy kék alapon fehér rózsa legyen a gyűrűsujjamon? Mert van olyan ruhám, amihez a..." Blablabla. Határozottan megviselhette a téma, mert már nem is lihegett.

A "kapcsolatunk" akkor ért véget, mikor a művészi hajlamaimat is felszabadítottam. Ha otthon hívott, nem átallottam nosztalgiával telve Enya dalokat énekelni neki. Bár egyre rövidebb ideig bírta, pár napig még kitartott. Aztán, mikor rátértem az általánosban tanult orosz népdalokra, dühkitörésben tört ki: hörgés helyett lekurvázott, majd megszakította a vonalat. Soha többé nem jelentkezett.

A férjemet persze leverte a víz az idegességtől, mikor utólag bevallottam, hogy pár hétig milyen hívásokat kaptam. De mikor azt is elmeséltem, hogy énekeltem a zaklatómnak, szemmel láthatóan megsajnálta a fazont. "Szívem, azonnal szólnod kellett volna, hogy feljelenthessük" - mondta. "Tudod, az legális. De megkínozni... Nem estél túlzásba egy kicsit?!"

Komolyra fordítva a szót, tudom, hogy sokkal rosszabbul is alakulhatott volna ez a történet. És habár úgy tűnhet, nagyon könnyedén viseltem ezt a helyzetet, azért akkoriban nagyon odafigyeltem, hogy mindig be legyen zárva a lakásom ajtaja, és ha elmegyek otthonról, akkor sose maradjak teljesen egyedül. És ha nem azt vettem volna észre, hogy egyre csökken az érdeklődése a reakcióimtól, akkor tuti, hogy a rendőrséghez fordulok. Nekem szerencsém volt, hogy csak ennyivel megúsztam.

Csilla történetét Greta May jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock