Némán, reménykedve ragaszkodtam hozzád...

Nemrég találkoztunk, mégis már az első pillanatban éreztük az elkövetkezendő évek boldogságának előszelét: a végtelen lehetőségeket, a hosszú együttléteket, a percekig - vagy inkább órákig - tartó csókokat. Egymásra figyeltünk, nem a világra - miért is tettünk volna másként, hiszen végre a karjainkban tarthattuk azt a személyt, akire vágytunk, akiről korábban álmodni sem mertünk...

"Csak egy kicsit maradj még, kérlek" - mondtad, én pedig nem tudtam ellenállni neked. Kiültünk a teraszra, úgy éreztük: a világ tetején vagyunk. A zajok távoliak, a vágyak közeliek voltak... Ültünk egymás mellett, szemben a Nappal, mely búcsúzó fénytáncára készült. Rám néztél, megfogtad a kezem, a szívem pedig a tekinteted rabja lett.

"Azt akarom, hogy mindez örökké tartson. Nem érdekel a karrier, a külvilág. Csak te kellesz nekem!"

Tudtam, hogy ilyet soha ezelőtt nem mondtál. Tudtam, hogy nem elhamarkodottak a szavaid, és az érzéseid sem bizonytalanok - ez a csodás napnyugta pedig csak a miénk. Értünk aranyozza be az eget, jelezve a holnap lehetőségeit: az erőt, a kitartást és a hitet, hogy ez nem egy múló álom, hanem maga az igaz szerelem.

A Nap ráérősen kúszott az ég aljára, mintha csak érezte volna, hogy fontos pillanatok ezek, melyeket nem szabad elsietni, hanem át kell érezni mélyen. Emlékek születnek, melyek mindkettőnknek maradandóak és fájón szépségesek. Végül eltűnt a horizonton, és vele együtt búcsúzott a pillanat is.

"Ezt még el kell intéznem" - mondtad, és már rohantál is, előbbre való volt a munka, a karrier. Az egymástól külön töltött idő egyre nőtt. Hiányt éreztünk a szívünkben, de nem volt időnk betölteni - a súlypont áthelyeződött, a város két fele egyre távolibb lett. Szerettünk, de már nem beszéltünk sem egymással, sem egymásról - csak éltünk, külön, boldogtalanul, de annál gyorsabban.

Évekkel később egy napon újra megállt az idő. Embereket kerülgetve siettem a tömegben, mikor váratlanul szembejöttél. Úgy tűnt, mintha felém igyekeznél. Láttam, hogy rám tekintesz, és éreztem a szívverésemből: hiányoztál az életemből, a reményvesztett percekből, a fárasztó napokból. Látnom kellett téged ahhoz, hogy rájöjjek erre.

Hogy figyelnünk kell egymásra, beszélgetni és sarokba hajítani a mobilt, mert nem férkőzhet közénk a munka és egyetlen olyan gondolat sem, melyben nem vagyunk együtt.

"Szeretlek" - folytattad. Kimondtad, amit egykor a naplementénél éreztünk. Az érzés semmit nem fakult, ahogyan a tekintetünk csillogása sem, az ölelésünk pedig perzselőbb volt ezer naplementénél. "Nem hagylak el sohasem" - súgta újra a tested. "Tudom, hiszek neked" - válaszolta a lelkem.

Nyitókép: Shutterstock