Egy átlagos családban napi 7 percet beszélgetnek a gyerekekkel

"Mosd meg a fogad! Csináld meg a leckét!" Talán némi felületes érdeklődés is belefér: "Hányas lett a fizika doga? Megetted az ebédet?" Persze, vannak napszakok, amik nálunk is tőmondatokkal tarkítva zajlanak, például a reggelek. Délután vagy este azonban eljön az idő, amikor egymásra figyelünk. Nincs olyan nap, amikor ne hallanék a gyerkőctől tüzetes beszámolót valamiről. Ha máskor nem, hát az esti "fektetéskor", ami sokszor így egy óránál is hosszabbra húzódik...

Az elmúlt napokban egy ismerőssel is szóba került a téma. Sajnos az ő tapasztalatai is a fenti statisztikát erősítik meg. Két kamaszt nevel, és ugyanaz a helyzet, mint nálunk: vége-hossza nincs a 13 éves fiú és a 17 éves lány élménybeszámolóinak - viszont a gyerekek barátai már közel sincsenek ilyen viszonyban a saját szüleikkel. Voltaképpen az egész baráti társaságnak ő a bizalmasa: a kamaszok nagy része ugyanis otthon nem mer őszinte lenni. Neki viszont kitárulkoznak.

Mind értelmes, okos, helyes fiatalok, de tele vannak kérdésekkel, és hiányolják, vágyják a felnőttek útmutatását. Már tudom, hogy ha "tessék elképzelni" fordulattal indul egy társalgás, az legalább egy órás, belsőséges beszélgetésbe torkollik, ami során nagyon okosnak kell lennem, mert minden szavamnak súlya van. Ez egyrészt csodás érzés, másrészt viszont sokszor nyomaszt a felelősség: olyan, mintha 10-12 gyerekem lenne. De nekik legalább itt vagyok én lelki támasznak.

Fogalmam sincs, a szülei miért nem vették észre rajta a sebeket... Végül a lányomék szóltak nekem és pár másik szülőnek, hogy segítsünk, csináljunk valamit, mert attól félnek, komoly baj lesz. Megkerestük az anyukát, és figyelmeztettük. Ezután másik iskolába vitték a leányzót - pedig nem iskolaváltásra lett volna szüksége, hanem csak több figyelemre..."

Zsuzsa szavai csak még jobban megerősítettek abban, amit eddig is tudtam: szülőként az egyik legfontosabb feladatunk, hogy meghallgassuk a gyerekeinket. Persze, tudom, hogy ez sokszor nem egyszerű: időt és energiát követel. De ez akkor is a mi felelősségünk. Rajtunk múlik, hogy ezek a fiúk és lányok milyen érzésekkel, mennyire egészséges lelkivilággal nőnek fel. A semmibe veszett percek, órák és évek pedig megismételhetetlenek. A jelent sosem kapjuk vissza: MOST vagyunk itt velük - és ez most mindennél több szeretetet és odafigyelést követel...

Nyitókép: Shutterstock