Ha egy gyermeket jól szeretsz, kamaszként sem rohan messzire tőled

Sok mindenen gondolkodtam ennek kapcsán, annyi helyen olvasom, hogy ha valaki kamasz lesz, akkor eltávolodik a szüleitől, mert keresi saját magát, a saját identitását. Olvasok arról, hogy ennek és a tomboló hormonoknak köszönhetően kicsit mind megbolondulnak, kezelhetetlenné válnak. S mindig arra gondolok, hogy ez az én fiam esetében nem igaz.

Az biztos, hogy minden gyermeknek van egy alap személyisége, lelkisége, ami sok mindent meghatároz és az is igaz, hogy a jól szeretés és jó nevelés ellenére is előfordulnak időnként szomorú dolgok. Ugyanakkor mégis hiszek abban, hogy rengeteg minden múlik a nevelésen, az egymáshoz való hozzáálláson, a kölcsönös jól szeretésen. Nem azért távolodik el egy kamasz tőlünk, mert tini és tombolnak a hormonok és ez így oké, hanem mert otthon valami nem harmonikus. Mielőtt bárki is félreértené, messze álljon tőlem, hogy önmagamat piedesztálra emeljem, és az is, hogy példálózzak azzal, ami nálunk jól működik. Ám, mint az élet minden területén, ebben is maximálisan a tudatosságban, az önismeretben, a másik ember lényének tiszteletben tartásában hiszek és abban, hogy szeretni kell, egészségesen és nagyon.

Sokat hibáztam az életem és az utam során, valószínűleg még fogok is, de abban biztos vagyok, hogy egy valamit legalább ösztönösen, zsigerből jól csináltam: a fiammal való kapcsolatomat. Már a pocakomban folyamatosan beszéltem hozzá és meggyőződésem, hogy az a mély és intuitív kapcsolódás a mai napig fennmaradt közöttünk. A megszületése óta mindig mindent elmondok neki: mit fogok csinálni, mi miért történik, mindezt mindig a korának megfelelő módon és mértékben. Hiszem, hogy ez az alapja mindennek.

Beszélni kell, mert ahogy Szabó Magda gyönyörűen megfogalmazta: „Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely". A másik, amit rendkívül fontosnak tartok az, hogy emberként, szülőként mindig önazonosnak kell lenni és egyáltalán nem kell elrejteni a gyermekünk elől azokat a dolgokat, érzéseket sem, amik fájnak, szomorúvá tesznek minket. Ez az élet velejárója és azzal, ahogyan ezt kezelem, ő is látja, hogy nem baj, ha időnként kicsit lent is vagyok. Fontos, hogy megtapasztalja, lehet ezt is jól megélni, mivel ezzel muníciót kap a saját megoldásaihoz is.

Arra neveltem, hogy lehet hibázni, mert ez a tanulásunk, fejlődésünk útja. Lehet botlani, időnként letérni a helyes útról. Nem lehet viszont hazudni, elhallgatni, egyedül küzdeni, kínlódni bármivel. Segíteni akkor tudok, ha megbeszéljük. Lehet, hogy dühös leszek, ha éppen olyan dolog történik, de ha elhallgatja, arra nincs mentség. Ha elém áll, elmondja, egyrészt becsületre nevelem, tartást adok neki, másrészt tudnia kell, bármit tesz is, szeretem.

Erről szülőként soha nem szabad elfelejtkeznünk. Mindig biztosítani kell a gyerekünket arról, a szeretetünknek nem függvénye a viselkedése, az feltétel nélkül való, s tudnia kell, mindent elmondhat. Fontos dolog még a szabadság és a korlátok megfelelő arányának megtalálása is. Figyeltem mindig a fiamat és igyekeztem nem a saját elvárásaimat ráerőltetni, hagytam kibontakozni az egyéniségét és arra törekedtem, hogy segítsem őt mindig azzá válni, aki.

Nem mondom, hogy mindig mindennel tudok azonosulni, de nem is kell. Csak ott vagyok. Mindig. Úgy vélem, még pótolhatatlan a megfelelő kommunikáció, a konfliktus kezelés: a saját példánkkal kell őt tanítani, azt fogja magába szívni, ahogyan mi viselkedünk, reagálunk.

Ha egy gyermeket jól szeretünk és saját magunk is önazonosak vagyunk, kamaszként sem rohan messzire tőlünk. Járja a maga útját, bulizik, ide megy, oda megy, egyre önállóbb, de igenis törekedni fog az együtt töltött időre, nem szégyelli majd az ölelést, a puszit, nem fél majd kimutatni, hogy igenis fontosak neki azok, akiket szeret. Ezt kell megtanítani a gyerekünknek és azt, bizalommal és bátran fordulhat hozzánk, bármi történjék is.

A fiam és a nagy lakli barátai csupa szív kölyök, odaülnek hozzám a nappalinkba. A fiam vigyorogva tolja oda a szakállas képét előttük is, hogy "na, gyere anya, adj egy puszit". Mindig tudom, hol jár. Mindig jelez, buliban, kiránduláson, bárhol van, időről időre kapom tőle az üzenetet: "minden oké, anya". Minden nap ölel, reggel, amikor elmegy és este, amikor hazaér. S kell-e ezek mellé nagyobb elismerés anyaként, mint az, ha ezt mondja: "anya, köszönöm, hogy szabadnak hagysz és hagyod, hogy önmagam legyek, de közben vigyázol rám."

Nyitókép: Shutterstock