Örökbefogadás után teherbe estem

Ülünk a gangon, miközben a másfél éves öcsi "kiterülve" alszik a szülők franciaágyában, a nagyfiú pedig próbál hallgatni az anyukájára, és csendben játszani - de nehezére esik legyőzni a kíváncsiságát. Nézem a kétgyermekes anyukát, aki épp a lakásuk eladását intézi, hogy családi házban élhessenek. Mert persze a fiúknak végtelen a mozgásigényük. Önkéntelenül kicsúszik a számon a kérdés:

Boldog vagy?

"Fáradt, de boldog. Van két csodás fiam. Egy férjem és egészségem. Néhány évvel ezelőtt még álmodozni is fájt erről." - vesz egy nagy levegőt, és mesélni kezd. "Mellrák. Nem sokkal az esküvőnk után derült ki. Öt küzdelmes év következett. Így a gyerekvállalás szóba sem jöhetett. Az évek meg ugye teltek. Már a megismerkedésünkkor harminc felett voltam, így nem is akartunk sokat várni a babával. Próbálkoztunk is, de nem lettem várandós. Aztán jött a kór, és a hosszas gyógyulgatás. Közben a családban és a baráti körben is érkeztek az utódok. Mindenki azzal vigasztalt, hogy legalább babakelengyére nem kell majd költenünk. Akkor még nem is gondoltam, hogy ez majd egy nap milyen nagy segítség lesz."

Akkor belevágtatok a lombikba?

"Nem. Nem akartam több gyógyszeres kezelést, tűt és kórházszagot. Elegem volt belőle. Na meg az idő is szorított, és a mesterséges megtermékenyítésnél sincs garancia semmire. Én viszont anya akartam lenni, újszülöttet pedig csak 45 éves korig lehet örökbe fogadni. Nem akartam kicsúszni az időből. A férjem eleinte nem volt lelkes, de támogatott. Belevágtunk a hivatalos ügyintézésbe. Nehéz szavakba önteni. Ülsz egy levegőtlen hivatali szobában, és egy vadidegen ember előtt ikszelgeted, hogy milyen korú, kinézetű, betegséggel bíró gyermek jöhet... Ez mondjuk, egy bútorboltban sokkal természetesebb lenne. De ez a rendszer, és ezt kell elfogadni. Mi két éves vagy annál fiatalabb és maradandó betegségtől mentes gyerek mellett voksoltunk. Nincs mese, dönteni kell. Majd tanfolyamra kell menni, és várni. Készülni is, hogy minden adott legyen, ha csörög a telefon, de azért nem túlzottan beleélni magad, hogy ne ess nagyon pofára, ha mégsem sikerülne."

Sikerült ezt a kettősséget magatokban elrendezni?

"Igenis meg nem is. Fogalmad sincs, hogy mire készülj: van egy vágy a szívedben és egyfajta bizalom önmagadban, ami hol erősebb, hol gyengébb. Azért persze próbálod élni az életed, és felkészülni a gyermekmentes életre. Aztán meg néha eljátszol a gondolattal, hogy talán mégis anya leszel. Vívódás, remény és félelmek furcsa elegye ez."

És mikor jött a telefon?

"Egy szürke, novemberi napon. Kaptunk két nap gondolkodási időt, de nem volt kérdés számunkra, hogy akarjuk-e. Talán a döbbenet erősebb volt, mert még nem számítottunk rá. De aztán, ahogy beléptünk a rácsos ágyakkal teli szobába, nem maradt szemernyi kétség, sem félelem. Valahogy ösztönösen jöttek a mozdulatok, és egy szempillantás alatt lett egy féléves fiunk." - itt elcsuklik Edit hangja. "Mivel titkos örökbefogadás volt, csak annyit tudunk, hogy nem könnyen mondtak le róla a vér szerinti szülei."

Milyen volt az összeszokás?

"Nem rózsaszín habos-babos álom. Az első pár hétben nem fogadtunk látogatókat, mert ezt javasolták a szakemberek. Először szokjon meg minket. Nehéz volt. Mint ahogy az is, amikor először kérdezte meg, hogy ő is volt-e a hasamban. Felkészítenek erre a kérdésre, de élesben valahogy nem olyan egyszerű. Viszont nem szabad hazudni, ám ügyelni kell, hogy a korához mérten értessük meg vele a történteket."

Nálatok mikor történt meg?

"Csodák csodája, de állapotos lettem. Sokat beszélgettünk vele a várandósságom alatt a születendő öcsiről. És ekkor volt alkalmunk elmondani, hogy nem, ő nem volt a hasamban. Ezzel egyelőre megelégszik. Egyébként 14 évesen szülői beleegyezéssel, 18 évesen pedig önállóan megkeresheti a szülőanyját, ha akarja."

Szóval akkor van egy örökbe fogadott és egy vér szerinti fiad?

"Nem. Nekem két saját fiam van. Mindkettőt én nevelem, mindketten hozzám tartoznak. Csupán az egyiküket nem hordtam a szívem alatt."

Nyitókép: iStockphoto