Mondjuk ki: létező jelenség, hogy sok monogámiában eltöltött év után egyszer csak berobban egy mindent elsöprőnek tűnő (!) IGAZI. Az a nagybetűs, akiről azt sem merted elhinni, hogy tényleg létezik. Mert minden klappol, az is, ami előtte senkivel. Imádod a nevetését, az eszmefuttatását, a problémamegoldó képességét, az illatát, és úgy mindenét.
Ezért aztán amikor haza kell térned a párodhoz, szinte fizikai fájdalmat érzel: de nemcsak a vágyakozástól, hanem a lelkiismeret-furdalástól, a kapcsolatotok laposságától és attól, hogy nem érzed azt a vibrálást, azt az összeillést, amit a másikkal.
Nyilván helyzetfüggő, hogy mennyi időt kell eltöltened azzal a bizonyos másikkal - hiszen általában egy bizonyos kor felett munkakapcsolatokból teremnek ezek a nagy igazik. És persze pillanatok alatt magával ragad a szenvedély gondolata, de azért a lelked egy piciny zugában te is érzed, hogy valami sántít. Például, hogy az újdonság varázsa elvette az eszed. Finoman szólva.
Na, és ezekben a helyzetekben van hatalmas szerepe a párodnak. A társadnak, annak az alázatos félnek, aki képes akkor is melletted állni, amikor sokan már rég elhagytak volna. Baromi nehéz. Igazából mind a két félnek - sőt, megkockáztatom, hogy a harmadiknak is. Legyen nő vagy férfi, nem hiszem, hogy valaki készakarva szeretne feldúlni egy családot. Egyszerűen csak belekerül egy örvénybe, amiből nem talál ki. Magával ragadta a hormoncunami, a tiltott gyümölcs varázsa, a szerelem illúziója.
Zárójelben megjegyzem: nem állítom, hogy nincs olyan, amikor jön egy harmadik, hogy tényleg igazi lesz. Nem szerető, hanem igazi társ, ország-világ előtt. Van ilyen is. De egyrészt ez a ritkább, másrészt ott már többnyire egy haldokló kapcsolat utolsó rúgásaiba érkezett.
De most inkább arról van szó, amikor adott két szerelemben élő ember, akik tudják és érzik, hogy összetartoznak. Szeretik, tisztelik, becsülik egymást, de persze már nem lángolnak az érzelmeik úgy, mint hajdanán. Tudják, hogy nem akkora baj ez. Csak aztán megjön az a bizonyos harmadik személy, aki hirtelen feléleszti azokat az elfeledettnek hit érzéseket: a gyomorremegést, az össze-vissza beszélést, a pirulást és mindent, amivel egy szerelem felbukkanása jár.
Ez a jó része. A rossz pedig az, hogy árulónak, szemétládának érzed magad, mert tudod, hogy nem szabad(na) azt érezned, amit. Fogalmad sincs, hogy mitévő legyél. Szégyelled is magad, nincs is kivel megbeszélni mindezt, de közben egy csitrinek érzed magad, aki végre újra szerelmes. Aki újra azt érzi, hogy minden sejtjében él.
Nos, ez bizony egy embert próbáló helyzet mindenkinek. De különösen a társadnak, aki látja rajtad mindazt, amit te nem mersz kimondani. Jó eséllyel pontosan tudja, mi játszódik le benned. Mégis türelmes (nem a végtelenségig), odaadó, és elég felnőtt ahhoz, hogy tudja: a legnagyobb szerelem rózsaszín felhője is szertefoszlik egyszer, és ha addig nem követsz el visszafordíthatatlan hibákat, akkor ezt a hullámvölgyet is túl fogjátok élni - és újra megtaláljátok majd egymást.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.