Gyerekkoromban a vasárnapokat sokszor a nagyszüleimnél töltöttük. Ilyenkor, a hagyományos húsleves, rántott hús, krumplipüré elfogyasztása után, általában a család a nappaliban gyűlt össze. A felnőttek unalmas dolgokról beszélgettek, aztán valahogy előkerült a kagylókkal díszített dobozka, amelyben a mama a régi fényképeket őrizte.
A megfakult, többnyire fekete-fehér fotókon soha nem látott emberek pózoltak a kamera előtt. Persze ezek egészen más pózok voltak, mint a mostaniak. A férj fess öltözetben állt egy szék előtt, amelyen a felesége foglalt helyet. Az asszony egyenes derékkal ült, a férfi pedig a jobb kezét mereven a nő vállán nyugtatta. Egyikük sem mosolygott. Egy másik, rongyos fotón vagy tíz ember gyűlt össze. A férfiakon gumicsizma, a nőkön fejkendő... talán szüret lehetett. Akadt köztük később „kiszínezett" verzió is, ezen a mama mosolygott a papával az oldalán, körülöttük a gyerekek. A múlt.
Mindig szerettem ezeket a képeket, szerettem kérdezősködni, ki kicsoda, most hol van. Utóbbi kérdésre sokszor jött az a válasz: a háborúban meghalt. A nagymamám egyik testvérének a férjét pedig úgy megverték a hadifogságban, hogy soha nem lehetett gyereke.
Történetek a múltból
Amikor nagyobb lettem és a mamával kettesben voltunk, néha felhoztam ezt a témát. Milyen volt a háború, mi történt, olyan volt-e mint a filmekben? Izgalmasnak tűnt, ugyanakkor
kellően távolinak ahhoz, hogy ne rémítsen halálra.
Hiszen már elmúlt. Különben is, a mama sosem beszélt borzalmakról. A faluban, ahol éltek nem történt semmi különös - elmondása szerint. Először ott voltak a németek. Akkor akadt egy eset, amit többször elmesélt: amikor felmászott a létrára, hogy valamit leszedjen a magasból, akkor egy német katona aláállt, és megfogta a lábát. A németekről ennyit hallottam. Aztán jöttek az oroszok... jöttek és mentek. Ennyi.
A másik nagymamám már kissé bővebben is beszélt a dolgokról. Ott nagypapám két lánytestvérét sokáig bújtatták, mert féltették őket a – bármilyen nemzetiségű - katonáktól. Többet azonban tőle sem tudtam meg. (Egy biztos, a két nővér néhány évvel a háború befejezése után öngyilkos lett – hogy volt-e ennek köze a háborúhoz vagy sem, azt sosem fogom már megtudni)
Megtudtam viszont a barátnőmtől más dolgokat. Az ő családjukban vagy több tragédia történt vagy nyíltabban beszéltek a második világháború traumáiról.
Ott már szó esett éjjel a házakba berontó katonákról, sáros lábbal a tisztaszobába trappoló csizmákról, ellopott értékekről, agyonvert férfiakról, megerőszakolt lányokról és asszonyokról. Arról, hogy nem volt mit enni, arról, hogy minden napot rettegésben töltöttek.
Akkoriban mindaz, amit a nagymamáim mondtak, mind pedig az, amit a barátnőmtől hallottam, csak történetek voltak a múltból. Szerencsés és szerencsétlen történetek.
Most azonban, az orosz-ukrán háború kitörése nyomán, egészen új színezetet kapott minden hajdani sztori. A jók és a rosszak egyaránt. A poros képek mintha színt kaptak, és megelevenedtek volna. A múlt jajgatásai pedig akár a jövő nyöszörgései is lehetnek még. Most jobban érdekel, mint valaha, hogy a mamáim igazat mondtak-e vagy csak úgy vélték, nem kell tudnom mindent, hiszen, ami volt, az elmúlt – firtatni, rágódni rajta nem érdemes.
Én pedig csak remélni tudom, hogy soha nem kell majd az unokámnak háborús időkről mesélnem.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
