Kitépted a szívem egy darabját, amikor úgy döntöttél, nincs tovább

Két gyönyörű év, pusztán ennyi jutott nekünk, pedig egy egész életre terveztünk. Mi történt? Azt ígérted, ennek soha nem lesz vége, te meg én örökké együtt leszünk és a végsőkig kitartunk egymás mellett. Hazudtál. Hazudtál, mert kisétáltál az ajtón és magyarázatot sem adtál arra, miért léptél ki a közös életünkből.

Közös fotók, közös bútorok, közös élmények, közös helyek, közös pillanatok, közös illatok, az egész életem a közös életünkre volt berendezve. Nem volt olyan, hogy te meg én, csak mi voltunk, mindent megosztottunk, mindenben mindketten nyakig benne voltunk.

Néhány napja még az ágyban összebújva tervezgettük a jövőnket, a következő utazásunkat, a családunkat, ami végül darabokra hullott. Hol rontottuk el? Mikor érezted azt, hogy vége, te ezt nem akarod tovább? Amikor ezt érezted, miért nem szóltál? Miért nem szóltál, miért nem mondtad, hogy hé, te hülye, szedd össze magad, már nem szeretlek...Talán akkor még menthető lett volna... talán még most is együtt lehetnénk - szerelemben, boldogságban.

Van valaki más? Beleszerettél valakibe? Túlságosan elengedtük magunkat egymás mellett? De hát imádtad, hogy önmagunk lehettünk egymás mellett. Vagy hiányoztak a titkok? Akartál egy kis privát szférát? Akkor miért nem szóltál?

Mit mondok majd a családnak, a barátoknak, akik számára mi vagyunk a tökéletes pár, akik tudták, hogy már esküvőt, családot terveztünk? Tudták, hogy mi ketten együtt harcolunk a világ ellen. Mit mondjak nekik?

Úgy érzem magam, mintha egy rossz álom kellős közepén lennék, amiből szaladok kifelé, abban bízva, hogy mindjárt felébredek, te ott alszol mellettem, megölelsz és a világ békéje újra helyreáll. De most mikor felébredek éjszaka, te már nem vagy ott mellettem és a rossz álom valóságosabb, mint valaha.

Nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, nem vagyok álmos, napok óta csak meredten nézek magam elé és képtelen vagyok felfogni, hogy elhagytál.

Gyere haza és hozz rendbe mindent, légy újra a támaszom, a bástyám, az erőm, az oxigénem. Haza fogsz még jönni valaha?

Gyönyörű szerelem volt a miénk, olyan, amiről mindenki csak álmodni mert. Nem kívánhattam volna jobb embert magam mellé. Tanítottál, szerettél, meghallgattál, megértették és hagytál olyannak lenni, aki valójában vagyok. Én tanítottalak, elég jól szerettelek, hagytalak önmagad lenni? Ugye hagytalak?

Tudom, hogy vége. Tudom, hogy te lezártad. Tudom, hogy az élet megy tovább és az idő segít majd begyógyítani a sebeket és majd újra sütni fog a nap. De én nem akarom, hogy nélküled menjen tovább az élet. Nem akarok nélküled álmodni és harcolni a világ ellen. Képtelen vagyok erre.

Sajog a szívem és úgy érzem, hogy ez egy végeláthatatlan fájdalom, ami soha nem fog elmúlni. Szeretlek és amíg élek szeretni foglak.

Nyitókép: Shutterstock