Az utolsó szeretlek már nem ugyanazt jelentette, mint régen

Mindenkinek mást jelent szeretni és mindenki más módon fejezi ki az érzéseit. Létezik olyan embertípus, aki szavak nélkül, pusztán tettekkel mutatja ki, mit érez. Van, aki kimondja, de a szó mögött nincs mélység vagy tartalom. Melyik a jobb: az, ha csupán tudjuk, vagy ha minden porcikánkkal érezzük, hogy szeretve vagyunk?

A volt barátomat rajongásig szerettem. Sokáig forró szerelemben éltünk, de egy idő után a kapcsolat langyos vízzé változott. Nem akartam elfogadni, hogy velünk is megtörténik, így minden erőmmel kapaszkodtam a kapcsolatunkba. Egy barátnőmnek köszönhetően aztán felismertem, hogy talán már nem a partnerembe vagyok szerelmes, csupán mérhetetlen ragaszkodás van bennem. Mindig olyan típusú nő voltam, - még fiatalabb koromban is -, aki folyvást az örök szerelemre vágyott. Tudom, hogy milyen nagyon szerelmes voltam, de azt is, hogy az utolsó hónapokban már csak egy vágyott jövőkép mellett tartottam ki.

Emlékszem, amikor régen azt mondtam neki: „szeretlek". Bennem volt ezernyi gondolat, hittel teli álomkép, szép emlékek sokasága. A kapcsolatunk elején ő volt, aki megtestesítette a nagybetűs férfit. Azt, akire fel tudok nézni, és aki olyan világot mutatott, amiről mindig csak álmodoztam.

Szakítottunk.

Már egy hónapja megbeszéltük, hogy az együtt töltött négy évünket lezárjuk és ő elköltözik a közös otthonunkból. Viszont közben lebetegedtünk, így az eredeti költözés dátuma két héttel eltolódott, ami mindkettőnket nagyon megviselt lelkileg. Hiába beszéltük meg, hogy szakítunk, az összezártságnak köszönhetően továbbra is sokszor összebújtunk vagy megcsókoltuk egymást. Mintha megszűnt volna minden gond, sokat nevettünk és jó volt ismét nyugalomban együtt tölteni az időt.

A betegség miatt naponta megkérdőjeleztük, hogy szerelem vagy ragaszkodás van-e a szavaink és a cselekedeteink mögött. A hirtelen jött békés időszak azt a kérdést is felvetette, hogy valóban az lesz-e a legjobb döntés, ha elköltözik a lakásból. Apróbb játszmák is voltunk közöttünk, ami még inkább feldúlta az amúgy is labilis lelki állapotomat.

Az utolsó szeretlek már mást jelentett

Emlékszem az ominózus nap minden pillanatára. Kegyetlenül nehéz volt. A lelkemet már közel egy hónapja előkészítettem arra, milyen lesz egyedül maradni a lakásban, meg úgy egyáltalán, az életben. Bevásároltunk, együtt pakoltuk össze a cuccait, majd segítettem levinni mindent az autóhoz. Aznap délután eljöttem otthonról, ő pedig még utoljára elkísért a buszmegállóba. Ahogy ott álltunk, könnyekkel áztatott arccal néztünk egymás szemébe, majd oldalra pillantva azt láttuk, hogy a busz egyenesen felénk közelít. Itt az idő. Nem igazán tudtunk megszólalni, de ő végül megkérdezte:

- Szeretsz még, Kisbabám? - tette fel a kérdést úgy, mintha lett volna még jelentősége.

- Igen – kiáltottam vissza és azt éreztem, hogy megszakad a szívem.

Miért mondtam az elválásunk napján, hogy viszont szeretem? Értelmetlen, jól tudom. Nincs rá racionális magyarázat. Egykor szerettem őt és a lehetséges közös jövőnket. Mindent, ami régen az életünk volt. Mára ebből semmi sem maradt.

Nyitókép: Shutterstock