Honnan tudnám, milyen az örökké tartó szerelem, ha sosem találkoztam vele?

A szüleim a világra jövetelem után néhány évvel szakítottak. A nagymamám egyedül volt, amióta az eszemet tudtam. Apám még kamasz volt, amikor a nagyi elvált a férjétől. A másik nagymamám első férje - a nagypapám - meghalt, amikor még csak kósza gondolat sem voltam, és ő később újraházasodott.

De gondoljunk csak a filmekre. Ha romantikus film, biztosan úgy ér véget, hogy a két szerelmes végre egymásra talál. Csók, film, vége. Ha a filmben egy jól működő házaspárt látunk, akkor az biztos, hogy mellékszál. Ha egy több éves házasságot látunk a vásznon, tuti, hogy a váláshoz vezető utat fogjuk végignézni. Könyvek? Ugyanez pepitában. Talán jön egy mindent felemésztő szerelem, amelyről már az első oldalon pontosan tudjuk, hogy csak tragédiával érhet véget.

Ha mégis a látóterembe került egy hosszú, tartós párkapcsolat, sosem kellett sok idő, hogy kiderüljön, a két fél gyűlöli egymást, és csak az ég tudja, miért vannak együtt még mindig. Folyamatos veszekedések, megcsalás, ordibálás, egy-egy, jó taktikai érzékkel odavetett "akkor elhagylak" vagy "akkor hagyj el", de még olyat is láttam, hogy egy vita tettlegességig fajult.

Szóval már viszonylag gyorsan rájöttem arra, mi az, amit nem szeretnék. Cserébe volt egy kép a fejemben arról, mi az, amit szeretnék, de néhány kivételes filmen vagy könyvön kívül nem találtam bizonyítékot arra, hogy ez létezne is.

Abban biztos voltam, hogy nem akarok beleragadni egy olyan párkapcsolatba, ami nem tesz boldoggá, és tulajdonképp csak azért van, hogy legyen. Azt is tudtam, hogy nem akarok folyamatosan harcolni a másik felemmel, és minden adandó alkalommal összeveszni még azon is, hogyan kell helyesen bevetni az ágyat. Olyan párkapcsolatban sem akartam lenni, amit már csak a megszokás tart össze.

Olyan szerelemre vágytam, ami folyamatosan inspirál, melegséggel tölt el, biztonságot ad, ahol mindketten tudjuk igazán önmagunkat adni. Humorra vágytam, közös pörgésre, az érzésre, hogy - ha akarnánk - meg tudnánk együtt váltani a világot. Amiben nem azért vagyunk benne, mert összeköt az albérleti szerződés, a közös kutya, a közösen vett hűtő, a hitel, vagy csak a magánytól való félelem. Semmi más ne kössön össze minket, csak az egymás iránt érzett szerelem. A közösen vett hűtő csak bónusz legyen, ne rablánc.

De honnan tudnám, hogyan és mitől működik tartósan a szerelem, ha sosem láttam igazán jó példát?

Egy időben minden sarokban boldog, kiegyensúlyozott házasságokat kerestem. Ha találtam egyet, legyen az fikció vagy (remélhetőleg) valóság, úgy kapaszkodtam abba, mintha az életem múlna rajta. Meg akartam fejteni a titkot, és találni akartam valami szabályszerűséget. Ki akartam szűrni minden lehetséges hibát, és mélyen az eszembe vésni, hogy én még véletlenül se követhessem el azt. Idővel azonban kénytelen voltam rájönni, hogy nincs recept. Azok, akik hosszú ideje teszik egymást boldoggá, valószínűleg ugyanúgy sötétben tapogatóznak, ahogy én is teszem. Talán volt előttük jó példa, talán nem, de nincs két egyforma párkapcsolat, nincs két egyforma házasság.

Minden szerelmesnek a saját harcait kell megvívnia egymással, és minden szerelmesnek a saját, személyre szabott szabályrendszerét kell felállítania annak érdekében, hogy hosszú ideig meg tudják őrizni gyengéd érzelmeiket. De mi a garancia erre? Azt még mindig nagyon szeretném én is megtudni.

Nyitókép: Shutterstock