Lehetett volna nagy szerelem, de neked nem kellett...

Ha most itt lennél, viccesen megkérdeznéd: mi újság a hódolóimmal? Én meg elmesélném, hogy volt egy randim itt meg ott, ezzel meg azzal. Te nevetve megjegyeznéd, hogy a fenébe is, hát már megint lemaradtál rólam?! De hiszen te akartál mindig lemaradni. Szándékosan késted le a "mi" időnket újra és újra...

Álmomban ültem egy lyukas csónakban, egy kopár, kiszáradt tó kellős közepén, és rád vártam. Valahogy még most is a hatása alatt vagyok annak a rémisztő és ködös tájnak, ahol játszódott, pedig nem féltem! Nyugodt voltam, nem mozdultam, csak kitartóan vártam. Nem jöttél, hiszen minden, ami köztünk volt, már rég elveszett... A csontig ható szenvedéllyel helyet cserélt egy egészen másfajta érzelem. Ösztönök. Állatias ösztönök, emberi aggyal, és szív nélküli gyilkos semlegességgel.

Pedig lehetett volna szerelem, hűség, szövetség, támasz. Csupa közhely, de attól még valósak, tudod? Ha nem kell, hát nem adom! Nincs kényszer, őrzöm tovább. Régen odaadtam a részeim "rossz" embereknek, és ahelyett, hogy helyet csináltam volna magamban nekik. Valamelyik már azt sem tudja, hova suvasztotta a kis cafatokat. Így már csak olyannak adok magamból, aki törődik velem. Aki félt. Aki úgy ölel, hogy erre nem kell külön kérvényt benyújtani. Az az ember, aki nem el akarja venni egy-egy részemet, hanem helyet kér bennem, mellettük.

Én pár óra után ígérem, visszaadok mindent, hogy olyannak add majd, aki szerinted méltó rád. Amilyen én nem voltam. Nekem már nem kell, nálam már túl sok haszontalan vacak hever. Több plátói mappára nincs szükségem, de tudd: emlékezni fogsz! Rám, ránk, arra, amik mi voltunk. És hasonlítgatsz majd másokhoz. Lassan aztán majd elfelejtünk mindent. Testet, illatot, mert az idő bedarálja, akárcsak a valóságot. Nem marad más, csak valami halvány emlékezés.

Láttam a szemeden, hogy tudod, amit én. Hogy hamarosan vége. Ahogy megismerjük egymás porcikáit, a test lassan elfogy, és akkor tovább kell állnom. Nincs utántöltés, nincs inspiráció, nem tudok majd írni rólad, és az fájni fog nekem. Nem marad semmi, csak valahol a szemétben pár összetépett szó, meg mondat, ami régen arról szólt, hogy lehetne több is...

Sosem készülünk fel eléggé a másikból. Csak éppen annyit veszünk el, amennyi a következő találkozásig kell. De mi van, ha nem lesz következő találkozó? Következő ölelés? Csók... bármi... akármi... Ezért minden együtt töltött perc legyen olyan, mintha az utolsó lenne, mert valamikor, hamarosan az lesz! Azt mondtad nekem, soha nem hagysz el, de tudd: minden soha eljön egyszer. Minden "soha nap" felvirrad egyszer, mindennek vége lesz, hogy aztán újra kezdődhessen. Veled, vagy mással.

Nyitókép: Shutterstock