A gyerek a család tükre: nem csak őt kellene nevelni, hanem a szülőket is!

Hiába a sok erőszakmentes kommunikáció és konfliktuskezelés oktatása, hiába az agresszió megfékezésére tett kísérletek, az esetek száma nemhogy csökken, éppen ellenkezőleg: növekszik. A minap szembesültem azzal, hogy a barátnőmék kislánya, aki egy nyitott, tünemény, csupaszív, mindig mosolygó gyerek, és aki örömmel ment az oviba, egyszercsak bezárult. Nagy sokára derült ki, hogy komoly sérelem érte. Nem akartuk direkt faggatni, ezért játék közben próbáltunk segíteni, így mesélte el a vele történteket.

Mindenki a gyerekekkel foglalkozik: őket próbálják megjavítani, formálni, érzékenyíteni. Csupán egy dologról feledkeznek meg. Egyetlen gyerek sem magától lesz ilyen. Ezt valahol látja, ezt valahonnan hozza. Beszélhetünk a társadalom, a felbolydult világ, az internet rossz hatásáról, tény, hogy feldolgozhatatlan mennyiségű információ zúdul mindenkire, s ember legyen a talpán, aki szelektálni tud, aki tud különbséget tenni ártalmas és emelő, gagyi és értékes között. Ám a legfőbb közeg, amely a gyermekre hat, a saját családja. Vajon, mit lát otthon az a gyerkőc, akinek természetes leszólni másokat azért, ahogy kinéznek? Vajon mit hall, mit tapasztal, ha gátlás nélkül bántja a többieket szóban és tettekkel?

Talán csak annyi a probléma, hogy nem beszélgetnek vele kényes kérdésekről, mert azt gondolják, kicsi még hozzá, ráérnek a felvilágosítással, magyarázatokkal. Sok esetben azonban, mire észbe kapnak a szülők, már késő, az érésben lévő agyat és személyiséget már olyan mértékű és károsító dolgok érik, amelyeket nagyon nehéz felülírni. Pláne annak fényében, hogy sajnos a társadalom nagy része teljesen normálisnak fogadja el a világban zajló jelenségeket, sőt, isteníti a celebeket, a tudás- és tehetség híján ökörségekkel népszerűvé vált embereket.

Esetleg egyszerűen nem tudják, hogyan fogjanak hozzá, mit mondjanak és hogyan. Tudom, nem egyszerű, de mindennek az alapja a kommunikáció. Ahol ez nincs meg, ott félreértés, sértődés, hamis valóságtudat jelenik meg, s kész is a baj. A nagyobb gond az - van egy iskolapszichológus barátom, aki hajmeresztő esetekről számol be a szülők kapcsán -, ha a család felnőtt tagjai tartanak ott, hogy azt közvetítik, a másik ember szabadon degradálható, bántható bármiért. Ezzel nagyon nehéz bármit kezdeni, hisz olyan megkövült, oly régóta fennálló felfogásról, világnézetről van szó.

Mindenesetre a gyerek nagy százalékban a szülők tükre. Pontosan leképezi, megmutatja a környezetének, mi történik otthon, a falak és a zárt ajtók mögött. A kérdés nem az, látjuk-e ezeket a jeleket, hanem az, hogy továbbra is csukva tartjuk-e a szemünket, netán hajlandóak vagyunk szembenézni ezzel az egyre nagyobb kiterjedésű, egyre nagyobb károkat okozó, létező problémával, s ott orvosoljuk, ahol keletkezett, vagy legyintünk, majd lesz valami. Nem mindegy, hogyan döntünk, hiszen ezzel is befolyásoljuk a világot, a benne zajló eseményeket és a jövő nemzedékét egyaránt.

Nyitókép: Shutterstock