Ugyan már királylány, te még hiszel a mesékben?

A közelmúltban, kedves sógornőm azt találta mondani nekem, hogy óh drágám, ahhoz, hogy azt csináld, amihez kedved van, királylánynak kellett volna születni. Jót nevettünk, de azután végiggondoltam az egész mesét. Hol volt, hol nem, megszületett Budapesten egy kislány, akinek a fején királyi korona nyomai voltak láthatók. Csakhogy mindenki vak volt körülötte, még a szülei is. 

Pedig én egészen bizonyos vagyok abban, hogy királylánynak születtem. Számomra másodlagos szempont csupán, hogy a szüleimnek és a többieknek erről fogalmuk sincsen. Kicsi koromtól kezdve éreztem, hogy valami hiányzik a hátamról, nos azok a szárnyaim lehettek, amiket elhagytam valahol, útközben. Aztán ott van az erős fejfájás, olykor még a hajamat is érzem. Biztosan a korona helye, ami nyomta a fejemet. És bár sosem laktam palotában, de akár lakhattam is volna. Nem tehetek arról, hogy apukámék nem építettek egyet, csak holmi "családi házra" futotta. 

Emlékszem kislánykoromban, anyum mindig azt mondogatta, ugyan már királylány, te még hiszel a mesékben? Nem igazán értettem a kérdést. Hiszen ez nem kérdés. Királylánynak születtem és punktum! Meg aztán még azt is mondogatta, hogy Andersen meghalt, mese nincs. Már hogyne lenne. Szerintem, csak a mesékben lehet hinni, mert számomra a valóság önmagában is elég szürreális és rideg. Napjainkban meg egyenesen trendi lett a meseterápia. Hát, ránk is fér rendesen. Mindannyiunkra.

Kamaszlány voltam, amikor rádöbbentem, hogy a fiúk, - tisztelet a kevés kivételnek - rendesen összekevernek a cselédlányokkal. Ha meg mégis királylánynak néztek, akkor kihasználták azt a gyenge pontomat, hogy hiszek még a mesékben. És jól átejtettek. A legelső órákig váratott a randin, miután elvette, amit szeretett volna. Amilyen kis jólnevelt voltam, még ma is várnám, ha nem fagyott volna le a lábam a világvége kettő buszmegállóban, télvíz idején. Évekkel később kérdőre vontam az Ír macskában, de csak hümmögött, meg hápogott. Azt sem tudta, mit hablatyoljon, elég kínos helyzetbe hoztam, mi tagadás. ;-)

Forrás: Shutterstock

Pedig a mesék olyan szépek és a szereplők is igazán bájosak. Még a boszorkány és a varázsló is olykor kedvesebb, mint az élet írta történetekben. De ezt már megtanultam idejekorán. Aztán, ahogy telt, múlt az idő, egyre kezdtem felnőni királynői mivoltomhoz. Mondtam is anyuéknak, én bizony királyi családból származom és nemes vér csörgedezik az ereimben. Úgyis a kék a kedvenc színem, lehet, hogy a vérem is az. Az embernek legyen tartása, ezt mondták a régi öregek és milyen igazuk volt. Egy nőnek, - akinek még a vére is tűrkíz -, még inkább kell a tartás. 

Büszkeséggel viseltem a szegényebb időszakokat is, és mindig azt vallottam, inkább kevesebbel, de szabadon, és egyenes háttal menjek utamon. A királylányok kedvesek, tiszták és mosolygósak. Szépen viselik a koronájukat a fejükön. Persze sokan nem látják az ékkövekkel teli díszt, és nem is értik, miért viselkedünk királylány módon oly sokszor. De mi tudjuk. És ez épp elég. Méltósággal viseljük a kudarcot is, és igyekszünk tanulni belőle. Mi akkor is úgy tartjuk a fejünket, amikor látszólag nincs rajta korona. Egyenesen, magasra emelve. Mert mi szeretünk a magaslatokba látni, de félreértés ne essék, nem szabad összekeverni minket azokkal, akik fennhordják az orrukat. Mi nem azok vagyunk. 

Egy szónak is száz a vége, ha még egyszer megkérdezi tőlem valaki, hogy - hé királylány, te még hiszel a mesékben? Akkor még mielőtt válaszolnék, megemelem koronám előtte és pukedlizok neki egyet. Mert az ugyan már királylány helyett, adok én neki olyan királylányt, amilyet hetedhétországon át megemleget majd.  

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek