Mindenre emlékszem kicsi koromból, arra is, amire a szüleim nem szívesen

Vaskapu utca, szürke felhők, szmog és rácsos ablakok. Babakocsiban ülök, de az is lehet, hogy inkább fekszem. Valaki fölém hajol, és fütyörészik, ez csak apa lehet. Előttem van édesanyám fekete pelerinje, és a raccsoló néni, ébenfekete hajával az emeletről, ahogy szipkavégű cigarettáját szívja az üvegpoharában kihűlt kávéja fölött. Fel-fel tűnik egy évvel idősebb nővérem gagyogása, és a nagybácsikám számomra érthetetlen diskurzusa egy túrós és egy kakaós palacsinta között. Upsz, egy tejcsepp folyik végig a cumisüveg oldalán egyenesen a nyakamba. Édeskés illat.

Apa, anya, két gyerek, egy öreg néni és sok pelenka

Anyukám hintőport szór a fenekemre, bepelenkáz, ahogy később az öreg nénit is a szomszéd ágyon. Estefelé járhat, mert a kilencedik kerületi vaskapura néző ablakon már csak halványan szűrődik be a fény. Kémlelem a plafont, és gyermeki kíváncsisággal lesem, ahogy villámló csíkokként furikáznak fel, s' alá az autók fényszórói. Azon tűnődöm, hogy a csudába férhettünk el abban a kicsi konyhában, amit anyum újragondolt és szobává varázsolt. Vajon honnan volt olyan jó érzéke a lakberendezéshez 1970 -ben, amikor még sehol sem volt az IKEA és társai?

Szerintem anyukám az otthonteremtésben találta meg önmagát és így tudta átvészelni ezt az amúgy cseppet sem egyszerű időszakot. Leleményességének köszönhető az is, hogy egy alig 2 nm-es kamrát, seperc alatt dizájn-konyhává alakított. Akkor volt ám jó világ, amikor az egyetemista nagybácsi szintén a házban bérelt egy szobát, méghozzá a szipkás néni lakásában, mert így vacsoraidőben, sokat időzött nálunk. És, ha már felugrott, ölébe is kapott rögtön. Ilyenkor aztán foglalkozva volt velem, mert az öreg néni gondozása, a tesóm, meg az otthoni teendők miatt nem sok idő jutott rám.

Ahogy a szüleim emlékeznek, én teljesen jól elvoltam magamban is. Már hogyne lettem volna, amikor korán felismertem az egyedüllét napos oldalát. Rájöttem, hogy hiába bömbölök, úgysem jön senki, hogy kimentsen a rácsok mögül, így aztán hamar felhagytam a sírással és mosolyra váltottam. Valahogy ez egyből bejött mindenkinél, sikerült levennem a lábukról a rokonokat, szomszédokat, és még a morcos postás bácsit is.

Anyum ül egy retró-huzatos fotelban, (na ez is a ritka pillanatok egyike) rövid, - fodrász nagyszüleimnek köszönhetően - divatosan vágott frizurája, frissen szárított, finom illatú. Idáig érzem. Egyik kezében pöttyös bögre, benne tejeskávé, másikkal egy Lakáskultúra magazint lapozgat. Értem már, innen meríti az ötleteket...Nem sokáig tart a békeidő, mert a néni, óramű pontossággal 5 perc múlva félreérthetetlen sipítozással szólongatja: Gabikaaaaaa, ide tudnál jönni?
Most rögtön Magda néni? - Kérdi reménykedve édesanyám. Ráér azonnal is. - Így, a viccesnek nem mondható öregasszony.

Bár nekem sok dolgom nem volt Magdikával, de valahogy sosem bírtam. Elrabolta a szüleimet, és lehet, hogy pont miatta lettem olyan magamnak való, sok vizet nem zavaró gyerek. Idegenben mindig azt mondták, ez egy olyan alkalmazkodó fajta kislány, nincs baj vele. Még szép. Mást sem csináltam, mint alkalmazkodtam, bár később valóban jól jött ez a tulajdonság, az már egyszer biztos.

Lássuk csak, mire emlékszem még? Óh igen, a templom hideg falaira, a mózeskosár gyékénykockáira, amelyeken keresztül átszűrődött a vasárnapi napsugár. A szemembe húzott kötött sapkára, a kismackós takaróra, a zsiráfos viaszosvászon terítőre, amit rajzszöggel rögzítettek szüleim a farostasztalkánkra.

Amikor néhanapján ezekről az időkről beszélgetek édesanyámmal, enyhén szólva rácsodálkozik tisztán kirajzolódó emlékképeimre, amikből ő a felére sem emlékezik. Na jó, hát azóta testvérek között is eltelt ötven év, és anyukám nem is biztos, hogy akar ezekre az évekre így emlékezni. Nekem viszont más dolgom sem volt ott a Vaskapu utcában, mint, hogy mozizzak, és a film, ha lassított felvételben is, de ott pörgött előttem. Mostanában egyre több és egyre régebbi történetekre emlékezem. Öregszem, ez van. De jól van ez így.

Nyitókép: Shutterstock