Szerelem az öregotthonban

Azt meg ki mondta, hogy egy bizonyos idő után már nem jár nekünk a szerelem? A szerelem nem törődik sem idővel, sem korral, nincs szaga, színe és nem ítélkezik. Egyszer csak megérkezik, és beborít bennünket, mint egy rózsaszín felhő. Mi ott állunk alatta, nem látunk, nem hallunk, nem létezünk. Csakis a Szerelemnek élünk! Legyünk 20, 40, vagy éppen 80 évesek.

Az érkezés

Vilmácska 80 is elmúlt, amikor bekerült az öregek otthonába. Így látta jónak a család, és ő sem ellenkezett. Már nem akart senki terhére lenni, és amúgy is sokat volt egyedül. No meg a nyugdíjas kör is messze esett a falusi háztól. Amikor megérkezett az erdőszéli kastélyépületbe, különös dejavu érzése támadt, mintha már járt volna itt. Ott állt a kovácsoltvas kapu előtt, nem volt más nála, csak a két bőröndje és a szíve tele emlékekkel. Mindent maga mögött hagyott a kicsi házban.

A folyosó végén egy csendes zug fogadta, egy ágy, egy szekrény, egy asztal hangulatlámpával és egy ablak az erdőre, innentől itt éli mindennapjait. Belebújt kényelmes gyapjúmamuszába és szép sorjában elrendezte a családi fotókat az asztalon. Aranykeretes képek szeretett gyermekeiről, gyönyörű unokái és dédunokái, kicsit odébb egy patinás ovális mögött egy férfi, akit már rég elveszített, mégsem felejtheti. Vilma néni szemei könnyben úsztak, meggyújtotta a citrus-illatú gyertyát, majd elfújta. Lila kardigánjába bújt és kisétált a társalgóba.

Nagyon hangulatos berendezés fogadta, mindenütt nagy pamlagok, egy hatalmas kakaó-barna kanapé, óarany színű állólámpa, és egy fekete zongora. Mindig is szerette a szépet, szívesen elidőzött a részletekben. Távolabb a mustárszínű fotelekben ücsörgött néhány öregasszony, pont olyan öregek lehettek, mint ő, csak hát mégis mások. Vilmában mindig volt valami különc huncutság, amolyan „öregeniskislány" attitűd, tudjátok, mint Miss Marple.

A villanás

Ahogy fáradtkék szemei végigpásztáztak az épület északi szárnyán, tekintete egyszer csak ott felejtődött egy vonzóan ráncosodott arcon. Napbarnított bőr, őszes halánték, szépen rajzolt vonalak, egyenes tartás. Ő Károly bácsi, de nem a Frakkból... Egy pillanatnyi villanás volt az egész, ám biztosan elpattant valami szikra a levegőben, mert Vilmácska szívverése hirtelen megváltozott.
Mintha az öregedő testbe egy húsz éves lelke költözött volna bele.

Attól a naptól kezdve életre kelt a fiókban nyugvó pirosító és a barna kockás kötött-ruha is táncra perdült a szekrényben. Szép sorban előkerültek a csipkés harisnyák és a horgolt kesztyűk Vilma néni fedeles kosarából. Károly, aki mindig sármosan és pontosan érkezett az étkezésekhez, egyik este aprócska virágot tűzött a zakója gomblyukába, ezzel jelezve, hogy valami elindult benne is. Akár egy igazi lovag, diszkréten, ám bájosan közeledett.

A parkban tett sétákon olykor titokban össze-összeért már a kezük is, és a karácsonyi táncpróbákon egyre izzott körülöttük a levegő. A szépen rajzolt arcú ember, egy régi történetre emlékeztette Vilmácskát, egy letűnt világra, egy eltemetett szerelemre. Amikor szobájába ért és párnára hajtotta a fejét, ezüstös hajának fonata gyengéden megcirógatta a vállát, és szelíd álomba merült.

Álmodott a képkeretek közé szorított múltról, a férfiról, aki hajdanán elrabolta a szívét, a férfiról, akinek szentelte életét, akit sosem tud felejteni, és Károlyról.

Forrás: Shutterstock

 

A meglepetés

Közeledtek az ünnepek és az öreg hölgy egyre csak készülődött, izgatottan szépítgette a szobáját és még egy aprócska karácsonyfát is felállított az ágya melletti kis asztalon. Sokat ült az ablaknál és hosszasan nézte az öreg fenyőket, ahogy a mókusok fel, s' alá masíroztak a kérges törzseken. A hintaszékében hátradőlve, kedvenc rozsdabarna takarója alá bújtatta fájó térdeit és hosszú, csontos ujjai finoman ölelték magukhoz a narancssárga porcelánbögrét, ami oly sok kávét ringatott már az évek során.

Károly óvatosan közeledett az ajtóhoz, majd bekopogott. Szíve a torkában dobogott, tik-takk, tik-takk. de a kopogásra senki nem válaszolt, nagy volt a csend odabent. Kezét félve tette a kilincsre majd halkan benyitott a szobába. Vilma néni édesen aludt az ablak elé tolt hintaszékében hátradőlve. Válláról félig lecsúszott a lila kardigán, és a rojtok is kedvesen összekócolódva pihentek a térdén nyugvó takarószélen.

Károly reszkető kézzel takarta be Vilmácskát, és annak pajkosan arcába hulló ezüstös hajfonatát is szépen félresimította. Leült az ágy szélére és nézte a nőt, akinek sikerült életének talán utolsó karácsonyát így bearanyoznia. Akit élete végéig el tudna nézni. Mély megnyugvást és kimondhatatlan örömöt érzett.

Lassan felébred, mégsem kellene itt lennem. - gondolta magában.De a gondolat még szárba sem szökkent, mire Vilmácska szemei kinyíltak.

Vágyakozón nézte a férfit, a férfit, aki álmában félresimította ezüstös hajfonatát. Vagy mégsem álom volt csupán? Károly mogyoróbarna szemei mindent elárultak. Kár is lett volna tagadni, tagadni bármit is, ott, abban a kisszobában a folyosó végén. Szeretlek! - hagyta el egyszerre mindkettőjük ajkát a szó. A szó, ami a legszebb ajándék volt abban az évben két embernek, ott az erdőszéli öregotthonban.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek