Néha égve hagyom a lámpát otthon, így olyan érzésem van, mintha valaki hazavárna

A szakértők szerint a gyerekkorunk meghatározza későbbi életünket és ez az én esetemben sem volt másképp. Egyedüli gyerekként nőttem fel, s bár volt egy féltestvérem, ő nem lakott velünk. A szüleim sokat dolgoztak, így már gyerekként megtanultam, hogyan foglaljam el magamat és hogyan ne legyek útban. Sokszor végtelenül magányosnak éreztem magamat, próbáltam figyelmet, szeretetet kicsikarni másokból, néha teljesen hiába. Bármit megadtam volna egy testvérért, mint ahogy a későbbiek folyamán bármit megadtam volna egy férfiért, aki szeret.

Ahogy egyre idősebb lettem, a magány állandó útitársam maradt. A gimnáziumi évek alatt minden barátnőm pasizott össze-vissza, de irántam nem érdeklődtek még a fiúk. Vékony voltam, pattanásos, tele gátlásokkal. Akkor már biztos voltam abban, hogy valami nagy baj van velem és képtelenség engem szeretni. A világ akkor tárult ki, amikor főiskolára kerültem. Sosem felejtem el, egy elrontott hajfestésnek köszönhetően rózsaszín lett a hajam és hirtelen a figyelem középpontjába kerültem. Menő lány lett belőlem, akihez sokan szerettek volna közel kerülni. Azonban én iszonyú naiv voltam és szeretethiányos, s emiatt számos csalódás ért.

Az első komoly kapcsolatom 20 éves koromban kezdődött és 25 éves koromig tartott. Egy igazi se veled se nélküled kötelék volt, amiben végül teljesen feladtam önmagamat. Bár akkoriban fogalmam se volt arról, ki vagyok én valójában, csak azt akartam, hogy végre szeressenek. Az exem pedig őrült módon szeretett, de őrült módon tudott gyűlölni is. Rengeteget veszekedtünk, kígyót-békát kiabáltunk egymásra. Ő annyira féltékeny volt, hogy lassan már a házból sem léptem ki nélküle. Leigázott, uralkodott felettem, én pedig hagytam, mert örültem, hogy végre tartozok valakihez. Ez az az állapot, amikor a kívülállók csóválják a fejüket, hogy lehetsz ennyire hülye, hogy benn maradsz egy ilyen kapcsolatban. Te pedig tehetetlenül vergődsz, mert ordít benned egy sötét űr és azt hiszed, csak egy másik ember be tudja ezt tölteni. Ezt csak azok érthetik, akik átmentek hasonlón.

Miután véget ért ez a kapcsolat, évekig egyedül voltam. Gyűlöltem az életemet, sokszor azt éreztem, semmi értelme nincs, ha nem oszthatom meg egy másik emberrel. Akkoriban fogalmam sem volt az önszeretetről, csak azt éreztem, hogy egyedül vagyok és minden erőmmel kapálóztam ellene. Sokszor olyan érzés volt, mintha egy örvény rántana lefelé, de nem volt mibe kapaszkodni. Maga alá gyűrt a magány. Persze azért voltak párkapcsolataim, de ezekben is sokszor egyedül éreztem magam. Megéltem a társas magány ezer formáját, amikor nem ért, nem figyel rád, nem szeret igazán a másik. Sokszor jó volt illúziónak, hogy nem vagyok egyedül, de legtöbbször még rosszabbul éreztem magam, mivel újra és újra azt éltem meg, hogy nem vagyok szerethető.

Most már elmúltam negyven (még mindig ijesztő ezt leírni) és még mindig egyedül élek. Nem azért, mert én akartam így, nem azért, mert ne lettek volna próbálkozásaim, egyszerűen így alakult az életem. Annyi a különbség a fiatalabb énem és a mostani között, hogy megtanultam tartalmasan egyedül lenni. Már nem esem kétségbe tőle, már nem akarok belehalni. Csak ritkán. Elkezdtem keresni-kutatni az okát a nagy magányomnak, találtam válaszokat és ez közelebb vitt önmagamhoz. Foglalkoztam sokat önszeretettel és már elhiszem, lehet engem is szeretni. Találkoztam sorstársakkal és ez segít abban, hogy ha nincs is egy férfi az oldalamon, ne érezzem magam teljesen egyedül ebben a világban. Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, mindig komfortosan érzem ebben mmagamat és nincsenek nehezebb pillanataim. Igenis vannak és azt gondolom, ez így normális, hisz társas lények vagyunk, vágyunk az intimitásra, szeretetre.

Nyitókép: Shutterstock