Akinek nincs párkapcsolata, az bizonyára selejtes

Anyu szerint 38 évesen már a végsőkig toleránsnak kell lennem, különben egyedül maradok életem végéig. Pontosabban vénlány, így mondta. Vannak mondatok, amelyek beleégnek az emlékezetünkbe, nekem ez egy ilyen mondat. Sokszor eszembe jut, és az is, vajon igaza lesz-e...

Néha elgondolkozom azon, hogy vajon ő akarja-e jobban, hogy legyen végre egy kapcsolatom vagy én?

Sajnálom néha emiatt, mert tudom, hogy kellemetlen számára, ha rólam kérdezik - márpedig kérdezik. A szomszédasszony például minden egyes alkalommal felteszi a kérdést, hogy mikor megyek már végre férjhez. Bezzeg az ő lánya az első szembejövő férfihoz hozzáment és szült 3 gyereket. Hogy boldog-e? Nem tudom. Igazából ezt már senki nem kérdezi meg.

Nyilván nem szeretnék egyedül maradni, viszont azt gondolom, hogy jobb egyedül lenni, mint egy rossz párkapcsolatban élni. Sokáig voltam kapcsolatfüggő és sok mindent elviseltem, csak hogy ne legyek egyedül, de ennek már vége. Most már sokkal jobban szeretem magam ennél. Viszont a társadalom még mindig pozitívabban tekint egy olyan emberre, aki rossz párkapcsolatban él, mint egy olyanra, aki egyedül. A szingliség sokak fejében azzal egyenlő, hogy az illetővel valami baj van, hiszen nem kell senkinek. Az már részletkérdés, hogy a legtöbb ember boldogtalan párkapcsolatban vagy házasságban él - csak a látszat számít.

Én azt gondolom, ha egyedül vagyok, akkor még ott a remény, hogy találok egy megfelelő társat, de ha egy rossz párkapcsolatban vagy házasságban élek, akkor arról szól az életem, hogy folyamatosan szenvedek miatta. Persze egy idő után megszoknám és ez lenne a normális. Újra meg újra elmondanám a barátnőimnek, hogy milyen szemét módon viselkedik velem a pasim, amitől persze nem változna semmi. Én pedig nem tudnék kilépni, mert hát az egyedüllét nagyon ijesztő és bizonytalan - és különben is ki tudja, mikor találok majd újra valakit. Ismerem ezt az érzést, többször is megéltem. Gyűlöltem magam a gyengeségemért, a függőségért, és minden egyes vitánál megfogadtam, hogy legközelebb tényleg szakítok. Évekig lehet így élni, vagy akár egy életen át.

Úgy látom, hogy mi nők az anyatejjel szívtuk magunkba a végtelen tolerancia képességét, hogy ezáltal könnyebben meg tudjunk tartani egy férfit. Inkább megalázkodunk, háttérbe szorítjuk önmagunkat, csak legyen valaki, aki legalább "papíron" szeret. Bármire képesek vagyunk a szeretetért, vagy annak a látszatáért. Hazudunk magunknak, áltatjuk magunkat, visszafogadjuk a párunkat - akkor is, amikor nem kellene.

Hányszor hallottam életem során, hogy "Szegény nagymama, mennyit szenvedett, milyen nehéz élete volt a nagypapa mellett." Ez az amit továbbad egyik generáció a másiknak. Normális lett, hogy nőként sok mindent tolerálni és tűrni kell, hiszen ez a nő dolga, na meg hogy megtartsa a férfit. Az a csapda ebben, hogy minél többen élnek így, annál inkább ez lesz a norma.

Én sem szeretnék vénlány maradni. De olyan nő sem szeretnék lenni, aki mindent tolerál csak azért, hogy legyen párkapcsolata. Persze a kompromisszum nagyon fontos, de csak akkor, ha ez nem egyoldalú és nem csak nekem kell a másikhoz alkalmazkodni. Hiszek abban, hogy létezik egyenrangú, szeretetteljes párkapcsolat, amelybe mindkét fél ugyanannyit tesz bele. Hiszek abban, hogy lehet veszekedés és közöny nélkül élni és fenn lehet tartani a szenvedélyt évek múltán is. Hiszek abban, hogy nem kell azért megalkudnom és önmagamat feladnom, hogy legyen egy párkapcsolatom.

Németh Ágnes

Nyitókép: Shutterstock