Őszintén feleljünk-e a “hogy vagy” kérdésre?

Szerencsére ritkán futok össze régi ismerőssel. Bőven elég belőlük a közösségi médián, pedig már így is eléggé leredukáltam, hogy kinek a posztjait, képeit szeretném látni.

Azonban a múltkor nem volt szerencsém... Kis híján szó szerint belefutottam a középiskolából egy évfolyamtársamba, Lillába, aki köztudottan mindig is többet foglalkozott saját magával, mint bármi mással. Mikor kábé szó szerint egymásba ütköztünk, felcsillant a szeme a látványomra.

- Nahát, Zorka! A ballagás óta nem is találkoztunk. Mi van veled, hogy vagy? - már épp szóra nyitottam volna a számat, amikor hirtelen folytatta. - Én szerencsére találtam egy tök jó melóhelyet, és nézd! - felmutatta úgy a gyűrűsujját, mint ahogy a középsőt szokás. - Három hónapja menyasszony is vagyok! Képzeld, annyíra meglepődtem...

Én valahol itt zártam ki az áradozását. Hol lett volna az én munkahelyváltásom, három európai város bejárásom és nagypapám elvesztése ahhoz képest, amik vele történtek? Néha sóhajtottam egy-egy "aha"-t, de volt, hogy „az jó"-ra váltottam. Látszólag Lillának mindegy volt, csak kapjon bármilyen visszacsatolást, hogy figyelek rá.

Nagyjából tíz perc múlva megcsörrent a telefonja, pont, amikor már valahogy kitértünk volna rám. - Jaj, ne haragudj, de rohannom kell! Remélem nemsokára megint összefutunk, és egy latte mellett majd te is mesélsz! - rám kacsintott és már el is táncolt, belecsicseregve a telefonba.

- Én is örültem... - motyogtam Lilla hátának, alig hallhatóan. Tovább mentem a dolgomra és közben elgondolkodtam.

Én alapvetően egy őszinte és nyitott embernek gondolom magamat, minden és mindenki iránt. Ha felteszem valakinek azt a kérdést, hogy „Hogy vagy?", akkor őszintén érdekel, mit felel és nem szakítom félbe saját sztorizással, ha éppen valami olyat válaszol, amiről eszembe jut valami személyes. Sokan meg szoktak lepődni, hogy néha úgy kell unszolniuk, hogy meséljek magamról, ha végeztek a mondandójukkal, de én tényleg érdeklődő vagyok és érdekel a másik személy hogyléte.

Forrás: Shutterstock

Ellenben, mikor tőlem szokták megkérdezni ugyanezt, gyakran nem tudom, mit és, hogy egyáltalán tényleg felelnem kellene-e? A mai, rohanó világban nem mindig van idő meghallgatni egy maximálisan őszinte, kifejtős választ egy szimpla „hogy vagy?" - kérdésre. Az egyszerű, rövid, akár egyszavas válaszokat preferáljuk, amiket egyébként burkoltan felruházhatunk többlet tartalommal - ezzel is felhívva a kérdező figyelmét arra, hogy még lenne mondandónk. Ez vagy célba ér vagy nem. Ritkán látnak mögé többet, mint amit valójában jelent egy szimpla „jól", vagy egy „hát, megvagyok".

Aztán vannak az olyanok, mint Lilla, akik szeretik, ha visszafordítjuk rájuk a fókuszt, mert mindketten jól tudjuk, hogy ő csak udvariasságot próbált mímelni, miközben majd' belehalt az izgalomba, hogy saját magáról osszon meg valamit. Szóval, így utólag, merengek, miközben belekortyolok a lattémba (ami mellett szerencsére nem kell Lillának megválaszolnom a pusztán formális kérdését), ha lett volna rá időm, azt kellett volna válaszolnom, hogy „Áh, semmi különös! Inkább te mesélj!".

Persze, az a legszerencsésebb, ha megértő és figyelmes kérdezőre teszünk szert. Akit valóban érdekel, hogy hogy vagyunk és nem csak a levegőbe dobálja ezt a kérdést. Akinek a lehető legőszintébben felelhetjük a pozitív, vagy épp negatív választ, s aki utána kellő odaadással gondozza a válaszunkat.

Egyébként mindig a saját, szuverén jogunk eldönteni, mit, vagy felelünk-e egyáltalán a kérdezőnek. Ha nem érezzük, hogy érdekelné a válaszunk, esetleg teher volna számára meghallgatni bennünket, legyünk körültekintők és odázzuk el a választ. Ha viszont azt sugallja, hogy az a bizonyos kérdés igenis szívből jön, és komoly érdeklődésbe bújik, akkor bátran öntsük ki a szívünket -, mert megéri.

Te hogy vagy?

Zorka történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

 

Ezek is érdekelhetnek