Valóban csak akkor lehet párkapcsolatom, ha egyedül is teljes egész vagyok?

Van pár olyan mondat, ami szingliségem alatt mindig kiverte nálam a biztosítékot. Az egyik ilyen, hogy „Dolgozz magadon, mert csak akkor lehet boldog párkapcsolatod, ha önmagadban is teljesen boldog vagy".

Ez az a mondat, ami nem segít egy olyan emberen, aki régóta egyedül van és minden vágya egy működő párkapcsolat. Én abszolút értem a mondanivalóját, tudom, hogy amíg tele vagyok hiánnyal és lelki sérülésekkel, addig nagy eséllyel olyan személyt fogok bevonzani az életembe, aki erre rezonál. Tehát valószínűleg arról fog szólni a párkapcsolat, hogy egymás és saját sebeinket nyalogatjuk és nem arról a nagybetűs szerelemről, ahol mindketten már egyedül is tökéletesen jól elvagyunk, de azért mégis jobb együtt, mint egyedül.

Viszont amikor ezt a mágikus mondatot meghallom, mindig arra gondolok, hogy ok, értem én, hogy magammal nagyon jóban kell lenni és ha már szerelmes leszek az egész világba, a fákba és a bogarakba is, akkor jön majd a nagy szerelem. Viszont vannak dolgok, melyeket bármennyire is szeretnék, nem tudok megadni magamnak. Nem tudom magamat átölelni, megcsókolni. Nem tudok magammal szeretkezni és bár tudom, hogy létezik vibrátor is, azért lássuk be, az nagyon nem ugyanaz. Ha egyedül élsz, akkor nincs intimitás, kis kifli – nagy kifli, szeretgetés, összebújás. Csak a rideg valóság van, hogy egyedül kelsz és fekszel, senki nem kérdezi meg, milyen volt a napod és senki nem ölel át, ha szarul vagy.

Persze ettől függetlenül is lehet egyedül teljes életet élni, kivéve, ha az ember 40 körül még családot szeretne, mert azt végképp nehéz egy férfi nélkül összehozni. És akkor jöhet nekem bárki azzal, hogy éljek egyedül is teljes, hiánymentes életet, felteszem a kérdést, hogy hogyan? Persze, elmondhatom magamnak, hogy minderre azért vágyok, mert esetleg gyerekkoromban nem kaptam meg a szükséges mértékű szeretetet és figyelmet. Meditálhatok azon, hogy mindezt elengedjem és békében legyek azzal, ha nem valósul meg. De nem csapom be magamat azzal, hogy azt állítom, nekem ez nem fontos és egyedül is minden szupi szuper.

Forrás: Shutterstock

Másrészt azt gondolom, hogy vannak olyan sérüléseink, melyeket leginkább egy párkapcsolatban gyógyíthatunk meg. Sokszor egy másik ember figyelme, gyengédsége és szeretete ébreszt rá arra, hogy igenis szerethetőek és értékesek vagyunk. Sokszor segít, ha egy másik ember szemén keresztül látjuk önmagunkat és ráébredünk a rég elfelejtett értékeinkre. Arról nem is beszélve, hogy minden ember tükröt tart, amelyből szintén rengeteget tanulhatunk.

Nem tartom jó dolognak, hogy azt sulykolják az emberbe, hogy nem lehet boldog párkapcsolatban addig, amíg el nem használt pár pszichológust és meg nem világosodott. Az a baj, hogy ezzel is csak szégyenérzetet keltenek az egyedülálló emberben, hogy ő még nem érte el ezt az állapotot, kvázi nem érdemli meg a boldogságot. Holott sokszor éppen arra lenne szükségünk, hogy bízzunk magunkban és elhiggyük végre, hogy nekünk is alanyi jogon jár, hogy boldogok legyünk.

Több embert ismerek, akinek úgy lett (boldog) párkapcsolata, hogy egy percet sem dolgozott magán! A szerelem nem ezen a múlik. Belátom, hogy egy ideális világban mindenkinek úgy kellene párt keresnie, hogy nincsenek már hiányok az életében, de sajnos itt még nem tartunk. Bár ha mindenki Buddhaként sétálgatna, akkor kihalna az emberiség, mert már senkinek nem lenne fontos, hogy gyerekeket nemzzen...

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek