Lesz-e nekem valaha saját gyerekem?
Az egy elég pocsék érzés, amikor 39 évesen elmész a nőgyógyászhoz, aki felhívja a figyelmedet, hogy jó lenne belehúzni, ha még szeretnél gyereket - neked meg még pasid sincs. Nem azért, mert nem akarsz, nem próbálkozol, vagy, mert senki sem jó és a tökéletes partnert várod. Nem, egyszerűen csak nem jön össze.
Akivel el tudnád képzelni az életedet, az nem lesz beléd szerelmes, aki meg rajong érted, az viszont neked nem kell. Folynak a könnyek az arcodon, annyira igazságtalan néha az élet, és számtalanszor felmerül benned a kérdés, hogy neked miért nem jön össze?
Sokszor elmélkedem azon, hogy vajon kell-e kompromisszumot kötnöm ahhoz, hogy megtapasztalhassam az anyaság csodáját? Ha megteszem, vajon nem fogom-e megbánni? És vajon mi az a pont, amikor nem lehet várni tovább?
A nőgyógyász azt mondta, hogy 40 év felett fél év próbálkozás után már jön a lombik. Nincs idő. Ketyeg az óra, tik-tak, tik-tak. Elképzelem, hogy találkozok az ideális férfival és közlöm vele, hogy „Bocs, nekem nincs sok időm, gyereket kell csinálnunk!" - persze tudom, ezt így nem lehet. De vajon akkor mennyi ideje marad egy negyvenes nőnek ismerkedni?
Elég vicces, amikor a nőgyógyász ad tanácsokat, hogy szerinte "olyan helyen ismerkedj, ahol eddig még nem tetted". Őszintén szólva nem tudom, létezik-e még ilyen hely.
Próbáltam én már online, offline, utcán, jártam táncolni, konditerembe, vállalkozói rendezvényekre, előadásokra. Persze voltak kapcsolataim, rövidebbek - hosszabbak, de sosem lett belőle házasság és hát gyerek sem. A Covid-járvány és a tél sem könnyíti meg a helyzetet, mert nem gondolom, hogy jelenleg olyan vonzó lennék sapkában, maszkban és téli kabátban, hogy a nagy Ő rám néz, és rögtön belém szeret. Úgyhogy marad a régi jó internet és a sok kiégett, elkeseredett pasi, akik szintén évek óta tengődnek a Tinderen és egyéb internetes társkeresőkön.
Annyira durva belegondolni, hogy régen mennyire távol állt tőlem a gyerektéma. Úgy éreztem, ha nem lesz, akkor sem dől össze a világ. Soha nem érzékenyültem el, ha láttam egy kisbabát, sőt, nem jött a „nekem mindenáron gyerek kell" érzés sem. Aztán találkoztam egy férfival pár éve, aki kategorikusan kijelentette, hogy ő nem akar gyereket, én pedig egy idő után nagyon elkezdtem vágyni rá. Mindig az kell, amit nem kaphatsz meg..
A kapcsolat véget ért, a vágy megmaradt, aztán elkezdett zavarni a ketyegő biológiai óra is, ami minden nap figyelmeztet, hogy vészesen fogy az idő. Én az a nő vagyok, aki nem egyedül szeretne gyereket nevelni, hanem egy szerető kapcsolatban, az ideális férfi oldalán. Úgy képzelem, hogy az én gyermekem szerelemgyerek lesz, aki a szerelmünk csúcsán fogan majd meg. Nem mintha az életem eddig úgy alakult volna, ahogy elképzeltem. A legkevésbé sem. Úgyhogy lehet, hogy az lesz a legjobb, ha ezt inkább el sem képzelem.
Vajon lesz-e nekem valaha saját gyermekem?
Mi lesz, ha nem? Hogy fogom megélni, megbocsátani magamnak, ha kifutok az időből? Azt hiszem, ezek a nagy kérdések egy nő életében. Mert ez az a dolog, amit nem tudsz megvásárolni, nem tudod visszapörgetni az időt, ha elszalasztottad a lehetőséget. Persze lehet gyerek nélkül is boldogan élni. Kérdés, hogy akarok-e. Én nagyon szeretném megtapasztalni azt az érzést, amikor egy élet dobog a szívem alatt, amikor nevelem, tanítom, kísérem az útján. Nagy kár lenne ezt kihagyni.
Az óra viszont ketyeg és ketyeg, közben pedig mindenki azt mondja, hogy ne légy görcsös, engedd el a társkeresést, majd jön, ha jönnie kell. Hát nem értik, hogy nincs erre idő? De azért próbálod elengedni. Próbálod megtalálni és megszeretni önmagad, önmegvalósítasz, meditálsz, keresed a lelki békét - ami aztán egy pillanat alatt borul, amikor elmész a nőgyógyászhoz, aki azt mondja: "Most már nagyon bele kellene húzni...."
Nyitókép: Shutterstock