A férfi, aki istent választotta élete nagy szerelme helyett

A kis Gréti, azokkal a csodás búzavirágkék szemeivel folyton leste a mindig vidám Zolit az oviban, mert már akkor tudta, lesz még dolga neki ezzel a fiúval. És úgy is lett. Amikor a gimiben találkoztak újra, már forrt körülöttük a levegő. A lány egyre várta, hogy egyszer majd csak randira hívja a gimnázium népszerű lovagja, aki körül, méhek módjára dongtak a csajok. De Zoli valahogy nem gyűjtött elég bátorságot, vagy csak nem akart még belebonyolódni valami eget-rengető szerelembe. Mert, hogy Grétivel az lett volna, az már biztos.

Hihetetlen, mennyit szenvedtek ők egymással, egymás körül, ám leginkább egymás nélkül. Pedig annyira összeillettek. Messziről feltűntek a folyosón, és mint vörös fényben úszó koszorú, izzott fejük felett a szerelem glóriája. Zoli akkoriban már sokat járt a könyvtárba és délutánonként el-eltűnt az iskolakapun át a templomkertben. Nem tudták sem a diákok, sem a tanárok, - csak egyedül az orgonista Lajos bácsi lett beavatva - mire készül a fiú. Talán, ha Gréti tudta volna, minden másként alakult volna...

Amikor az utolsó nyári szünet is véget ért a gimnáziumi évek lezárásaként, mindenki ment szélnek, ki egyetemre, ki főiskolára, legtöbben messzire a faluból. Gréti a folyó egyik, míg Zoli a másik oldalára került. Aztán Gréti még tovább ment, hajóra szállt, és messzire vitte őt a víz, országokon, városokon át. Talán, hogy felejtsen. Hogy elfelejtse azt az embert, akivel a legboldogabb lehetett volna, vagy mégsem? De hiszen nem lépett egyikük sem. A lány a fiúra, a fiú meg, csak isten tudja, mire várt. Aztán egyszer csak eljött a rég várt osztálytalálkozó, ahol összejött a régi csapat.

Annyi be nem fejezett történet... Volt, ami el sem kezdődött, és most néhány kávé, sütemény és pár pohár vörösbor mellett újra felelevenedtek a tizenéves románcok. Gréti és Zoli szép lassan egymás mellé keveredtek az este során a hosszú asztalnál. Éveket késett ez a pillanat, egy egész osztály várta. Zoli átölelte Gréti derekát, lágyan magához húzta őt és fülébe súgta halkan, mégis mintha üvöltött volna, egyenesen bele Gréti szívébe. Üvöltése belevésődött az emlékezetbe. Grétiébe mindenképpen.

Gréti arcán könnyek folytak végig és ott akart maradni az ölelésben. Örökre, Zoli ölelésében. Nem engedte el a fiút, csak ránézett és könnyeitől elcsukló hangon kérdezte: De miért?
- Sokat gondolkodtam, hidd el ezerszer is megvitattam magammal, de úgy döntöttem, Istent választom. Már csak egy év és végzek, tudod papnak tanulok. Gréti azt hitte álmodik, csak hallgatta a fiút, de a mondatok, mint képzelt buborékok szálltak át az asztal fölött.

Évek teltek el, hosszú-hosszú évek. Gréti többgyermekes édesanya, majd nagymama lett. Igazán sosem volt boldog. Elvált, majd újabb kapcsolatokban igyekezett ideig-óráig eljátszani a szerelmes nőt és örömteli anyát. De a szerelem egyetlenegyszer időzött csupán nála. És az az idő már a múlté. A gimnáziumi évekkel odalett. Pontosabban azon az emlékezetes osztálytalálkozón ért véget Örökre! Akkor sétált ki életéből az egyetlen, utolsó remény, akit Zolinak hívtak és aki Istent választotta helyette.

Gréti szépen öregedett, az évek során, ajka köré szelíd vonalakat rajzolt az idő. Szíve visszavitte a faluba, ahonnan minden indult. Ahol szárba szökkent a szerelem, ahol oly hosszan reménykedett abban a sétában, csókban, esküvőben, keresztelőkben, melyek soha nem történtek meg. Legalábbis nem kettőjükkel. Ahogy így gondolataiba burkolózva zötykölődött a sárga buszon, szemei megpihentek a zöld, vén fenyőkön, a vidám kis vörösbegyeken, melyek a befagyott patak körül ugrabugráltak, hogy találjanak valami kis elemózsiát.

Gréti mellett üres volt a szék, de már nem sokáig. Egy sármos férfi közeledett, szürke kalapban, nyaksálban és hosszú szövetkabátban. Szabad? - kérdezte, de a választ már nem várta meg, leült. Ahogy ott ültek egymás mellett, Zoli átnyúlt Gréta kezéért és a végállomásig el sem eresztette. Senki sem látta, hogy a két kéz összeért. Csak ők tudták ketten, hogy valami körbeért. Ha soha nem is lehettek egymáséi, mindig együtt voltak, és ebbe még az istennek is bele kellett nyugodnia. Mert ha időközben el is felejtette, egymásnak teremtette őket annak idején. És a szív nem felejt.

Grétát hirtelen ragadta el a halál, de amikor utolsó útjára kísérték gyermekei, sokan ott voltak az akkori osztálytársak közül is. Gréti kívánsága az volt, hogy Zoli atya temesse el, majd ha eljön az órája. A megtört öregember ott állt a sírnál, talpig reverendában, eleget téve Gréta utolsó akaratának. Bárcsak még életében elmondta volna neki, bárcsak még megcsókolta volna, amikor még meg volt rá a lehetőség. Bárcsak... Amikor már mindenki hazament, ráborult a koszorúkkal befedett hantra és sírt. Hangosan sírt. Kegyetlenül hangosan és keservesen. Ahogyan csak egy szerelmes férfi tud. Talán még Gréti is hallotta odaát.

Nyitókép: Shutterstock