Cenzúrázott kisgyerek fotók: most akkor megmutatod, vagy sem?

Hol egy szívecske emoji takarja ki a cuki arcocskájukat és épp csak kivillan a mosolygó szájuk széle. Van, amelyiken művészien csak hátulról látszanak a fürtöcskék a sapka alól és van, amin az egész család, fedetlen arccal, boldogan vigyorog – apa, anya, az összes tesó. Nincs gyerekem, és vélhetően ez is az egyik oka annak, hogy nem értem a cenzúrázott fotók lényegét. Természetesen én is hallottam már internetes perverzekről, akik kisgyerekek fotóin élik ki magukat, illetve az újabban népszerűvé vált, „majd a gyerek eldönti, akar-e később szerepelni a közösségi médiában" érvvel is nem egyszer találkoztam... Viszont egyáltalán nem fér a fejembe ez a fél megoldás.

Egyik alkalommal, amikor a legjobb barátnőmmel mentem el egy gyereknapi majálisra, azon ügyködött, hogy a boldog, játszadozó, körhintázó csemetéket művészien örökítse meg – hátulról, vagy csak a kezecskéje, lábacskája látszódjon a képen. Gondoltam én is megörökítek pár őszintén boldog pillanatot róluk, ezért leguggoltam, hogy elcsípjem őket, mire a barátnőm rám nézett megrökönyödve.

- Figyu, Em, ugye majd nyomsz az arcukra valami gifet vagy emojit?

Micsoda? Hirtelen azt hittem rosszul hallok. Igaz, hogy nekem nem szokásom posztolgatni a gyerekekről, mert ha csináltam is róluk képet, azokat csak a barátnőmnek küldtem át, ő pedig rendszerint nem csinált velük semmit.

- Hát öhm... akkor mi értelme elkapni egy nevetést, vagy boldog mosolyt, ha úgysem látszik? - kérdeztem és felegyenesedtem.

- Ők még kicsik ahhoz, hogy el tudják dönteni, akarnak-e nyilvánosan szerepelni. Ezért, amíg nem tudják az engedélyüket, vagy épp a ellenérzésüket kinyilvánítani, addig nem látszódhatnak sehol telibe.

Megszoktam már a fotóit a gyerekekről, de így konkrétan még sosem veséztük ki ezt a témát. Ahogy már említettem, gyermektelenül én nem érthetem ennek a pszichológiáját – pedig biztos van, én pedig kíváncsi lettem.

- És nem gondoltál még arra, hogy akkor egyáltalán ne posztolj róluk semmit? Vagy legalábbis átmenj valami művészibb formába? Bevallom, hosszú távon szivecske arcú gyerekeket nézegetni elég para... és rontják a szép, családi fotók összképét is - kissé felkacagtam a végén, hogy elüssem a kérdésem számonkérő jellegét, de nem jártam sikerrel.

- Szeretem a gyerekeimet, és szeretném megosztani a pillanataikat. Az elért dolgaikat, amikre büszke vagyok. De nem akarom őket kiteregetni a vakvilágba. Majd ha már elég idősek lesznek, akkor majd ők megmondják, hogy akarják-e, hogy kitegyem őket, vagy sem. De addig is... védem őket.

Egy kisbabán, egy gyermeken nem pont az érdeklődéstől csillogó kis szeme, a pisze nózija és a cuki mosolya a lényeg? Vagy akkor örökítse meg maguknak, esetleg a zártabb Facebook ismerőseinek a pillanatokat... Este, vacsora közben jött az értesítő, hogy meg lettem jelölve egy Insta story-ban; a legjobb barátnőm tett ki egy fotót, ahol a gyerekekkel vagyunk. Mi a legszélesebb mosolyunkkal nézünk a kamerába, közöttünk pedig két, „szív fejű" gyerkőc, akiknek az arcára csak emlékszem milyen volt, amikor ez a kép készült...

Pár nappal később a másik barátnőm kirakott rólam, és a kisfiáról egy közös képet, ahol a karomban tartom és puszit nyomok az arcára, ő pedig fogsort villantva, sunyin vigyorog. A fotón nem egy szivecskét pusziltam – hálisten. Ahány ház, annyi szokás és ahány anyuka, annyiféle nevelés. Gyermektelenül azt hiszem, ráérek még fejtegetni ezeket a jelenségeket.

Emma történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock