Nézem az unokám anyját és sírok

Amikor én vártam őt, még csak 18 voltam, az unokám anyja pedig megvárta a legjobb időt, és a harmincadik születésnapja után világra hozott egy kislányt. Én pedig az ötvenedik tortám mellé így a gyönyörű nagymamaságot is megkaptam ajándékba. Visszatekintek a régi időkre, amikor még csak ismerkedtem az anyasággal. És nézem őt, ahogy a várandósság kilenc hónapját, rutinosan, ösztönösen végigcsinálta, majd fizikailag és mentálisan teljesen felkészülten - már amennyire fel lehet készülni erre – indult a szülésre.

Aztán, amikor azon a hajnalon megszólalt a telefon, csak zokogtam és zokogtam. Hihetetlen, hogy az a kis barna kislány édesanya lett, egy másik aprócska barna hajú baba anyukája. Az én lányom! És, amikor félve magamhoz szorítottam a kicsit, valami határtalan nyugalom és boldogság borította el a lelkemet. Órákig mozdulatlanul ültem a kórházi ágyon, és öleltem, néztem hosszasan a világ legszebb kisbabáját. A kislányom, anyaságának első percétől kezdve ösztönösen viselkedett, mintha belé lett volna kódolva az anyaság minden titka.

Most meg hajnalban kel, - nálam már itt megakadt a lemez - a két amúgy sem egyszerű kis négylábút megeteti, majd a cuki, de olykor elég öntörvényű kislányával foglalkozik. Minden anya tudja, hogy ez nem egy nyolcórás műszak, itt nem tesszük le a ötkor a tollat és nem toljuk el a bringát. Ez egy soha véget nem érő történet. És ebben a történetben az én lányom a királylány, aki mint a mesében, nem csak szép, de okos is. Simán összelogisztikázza a kis családja életét, miközben pizzát süt, sétálni viszi a picurt, mesekönyvből olvas, mos, takarít.

Úgy látom, a mai anyukák simán felvették a versenyt a korral. Multifunkcionálisakká váltak, de az is lehet, hogy már így születtek, ahogy az én lányom is. Nézem őt és büszke vagyok rá. Megkönnyezem, de ezek az öröm és a boldogság könnyei.

Nyitókép: Shutterstock