Egészen szürreálisnak tűnt, míg rá nem jöttem, hogy ez már nem álom, mert onnantól drámaian felgyorsultak az események. Milyen fura, hogy az ember ilyenkor nem gondolkodik, sokkal inkább túlélő üzemmódba kapcsoló szervezete és átprogramozott agya cselekszik helyette. Ösztönösen repültem ki az ágyból, mint egy rakéta a kilövés pillanatában.
Kétségbeesetten üvöltözve rohantam a két szoba között. - Tűz van! A férfi, aki mellettem aludt, nehezen ébredt... Ijedtségemben azt is elfelejtettem, hogy a lányaim aznap nem alszanak otthon, így az anyai ösztönök egy őrült nő hisztériájával vetekedve uralkodtak el rajtam. Hanyatt-homlok szaladtam az udvarra és vödörszám hordtam a havat és öntöttem az égő falakra, a vezetékes szekrényre, amire nem biztos, hogy kellett volna.
Mire a tűzoltók kiértek, már a gyerekek birodalmának nagy része porig égett és a fekete füstben alig lehetett megmaradni. Reggelre sírni sem volt erőm, és azt sem tudtam, mihez kezdjek, hogy mondjam el majd nekik, hogy a plüssmacinak és a nintendónak is annyi. Kiderült, hogy a túlzottan átmelegedett kályha mögötti fal, - azbeszt - fólia ide, vagy oda - lángra lobbantotta a villanyóraszekrényt.
Mindenütt megtelepedett a hamu és az az égett korom szaga. Fekete lepel borult a könyvespolcra, a Gőgös Gúnár is sötétre váltotta tollait, és a Tv Maci könyvborítóját már nem is lehetett látni a nagy szürkeségben. Máig nem tudom elfelejteni. Amikor egyedül maradtunk romjainkkal, egymásra néztünk és ott, a kiégett lakásban, a hamuszagú ruháinkban elaludtunk. Úgy voltunk vele, addig sem kell gondolkodnunk, és mikor újra felébredtünk, azt gondoltuk, ez csak egy rossz álom lehetett. De nem az volt.
Még hónapokig lehetett érezni a falakban annak a fekete éjszakának a szörnyű emlékét. A félelmet, ami csontjainkon át a lelkünkig hatolt, a bűzt, ami a ruháinkba, bőrünkbe ivódott, hiába sikáltuk. Igazán, én soha nem tudtam túltenni magam rajta. A gondolaton, hogy mi van, ha a kicsik otthon alszanak azon az éjjel? Mi van, ha nem ébredek fel? Ha nem időben ébredek?
Akkor döntöttem el, hogy eladom a házat. Fogtam a kis családomat és összepakoltam két bőröndbe az életünket, magam mögött hagyva füstlepte emlékeimet. Albérletbe költöztünk, a lányok és én. Még öt év telt el, mire megszabadultam a faháztól és vele együtt a rossz élményektől is. Az álomtól, ami még egy ideig kísértett, aztán szép lassan tovatűnt.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.