Attól féltem, hogy ha most nem teszek valamit, örökre a pokolban ragadok

Úgy éreztem, hogy újra kell kezdenem mindent. Nagyon elfáradtam. Hónapok óta nem voltam boldog. A szorító érzés a mellkasomban sehogy sem akart elmúlni, és úgy éreztem, ha most nem lépek ki végérvényesen a komfortzónámból, örökre beleragadok egy pocsék életbe.

Hónapok óta éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem tudtam, mi nem jó, csak azt, hogy a fejemben folyamatosan kong a vészharang. Igyekeztem elhallgattatni, és tudomást sem venni róla, de időről időre, amikor végre egy kicsit egyedül maradtam néhány percre, újra rámtörtek a nyomasztó gondolatok.

Akkor még egyetemre jártam, és félállásban dolgoztam. A napjaim abból álltak, hogy felkeltem hatkor, elrohantam suliba, onnan átrohantam dolgozni, majd hétkor, dolgom befejeztével rohantam át a pasimhoz azzal a jelmondattal, hogy tanulnom kell, de legalább együtt alszunk. Mondanám, hogy eleinte jól működött ez a rendszer, de hazudnék. Folyamatos konfliktusban éltünk. A férfi képtelen volt megérteni, hogy nekem esténként kötelezettségeim vannak, és bár nem éltünk együtt, minden egyes alkalommal, amikor leültem tanulni, passzív-agresszív módon elkezdett - először csak - takarítani.

Például, amikor belemerültem a feladataimba, bekapcsolta mellettem a porszívót. Minden áldott nap. Aztán lejárt a mosógép. Persze tudja, hogy tanulok, de szerinte ezek mind baromságok, inkább segítsek neki kiteregetni, utána folytathatom. Segítettem, aztán visszaültem tanulni. De, ha már itt vagyok, készíthetnék vacsorát, hiszen egész nap dolgozott, fáradt, én meg csak olvasgatom a jegyzeteimet.

"Kedvesem, tanulok."

És itt szakadt el a cérna. Többnyire valahol itt. Én vagyok a nő, nekem kötelességeim vannak. Persze tudja, hogy nem élek itt, és csak néhány hete ismerjük egymást, de, ha nála vagyok, akkor igenis be kell szállnom a házimunkába. Minek tanulok, hiszen ő velem tervezi az életét, és majd ő lesz a pénzkereső, én csak tanuljam meg vezetni a háztartását.

Egymás után vágta a fejemhez a sértéseit. Mindent mondott. Minden voltam. Voltam önző, amiért nem figyelek oda az igényeire. Voltam elmebeteg, amiért nem kértem bocsánatot azért, mert előtte nap elfelejtettem levinni a szemetet. Voltam kurva azért, mert biztos megcsalom.

Akkor hagyta abba, amikor szó nélkül felálltam, összeszedtem a cuccaimat, és felvettem a cipőmet. Először csak azt mondta, hogy gyáva vagyok amiért nem akarom megoldani a problémáinkat, hanem menekülök. Aztán azt, hogy elege van abból, hogy mindig keresem a konfliktust. Amikor pedig látta, hogy elindulok az ajtó felé, gyorsan bezárta, és eltette a kulcsot. Ott már könyörgött. Ne csináljam ezt. Nem hagyhatom így itt. Biztosan valaki máshoz vonzódom, és hozzá akarok menni. Nem engedhet el addig, ameddig ki nem békültünk.

Forrás: Shutterstock

Először dühös lettem. Ordítottam, hogy engedjen ki, és ha most nem áll félre, soha többet nem lát viszont. Nem engedett. Egyre közelebb jött. Lassan, egyszerre mindig csak egy óvatos, lassú lépés. Mintha egy veszélyes fenevad lennék, akinek elég egy rossz mozdulat ahhoz, hogy támadásba lendüljön. Amikor már előttem volt megölelt, és bevitt a szobába. Akkor már nem ellenkeztem. Elfáradtam abban, hogy örökös konfliktusban élek. Elegem volt abból, hogy szerinte minden péntek estémet vele és a barátaival kell töltenem, mert ő a férfi a párkapcsolatban, nekem nőként pedig kötelességem alkalmazkodni hozzá. Elegem volt abból, hogy a barátai ezen alkalmakkor soha nem szóltak hozzám, mert én a haverjuk szép új babája vagyok, és nem merülhet fel a gyanú, hogy ők is játszani szeretnének velem. Elegem volt abból is, hogy majdnem minden nap kierőszakolta, hogy átmenjek hozzá, amikor pedig nem tettem, azzal válaszolt, hogy félóránként felhívott, hogy mennyire hiányzom neki, és inkább mégis menjek át.

De arra is rájöttem, hogy ezt a helyzetet nem kezelhetem óvatlanul. Nem kiabálhatok, nem lehetek hirtelen. Ha reagálok az engem ért vádakra, sosem szabadulok innen. Mindig meg fogja magyarázni, miért én bántottam meg őt, és miért lenne árulás a részemről, ha szakítanánk.

Ezért vártam. Egész éjjel vártam. Egy pillanatra sem hunytam le a szemeimet, hanem vártam, hogy megszólaljon az ébresztő, amikor mindketten felkelünk és elindítjuk a napot.

Amikor elérkezett a reggel, olyanok voltunk egymással, mintha sosem veszekedtünk volna. nevetgéltünk, beszélgettünk, én pedig készülődés közben igyekeztem feltűnés nélkül összepakolni minél több nála hagyott dolgomat. Ezután lezavartunk egy filmbeillő csókjelenetet, és ki-ki ment a maga dolgára.

Napközben sem tudtam szabadulni az előző éjszakai eseményektől. Aztán szépen elkezdtem felsorolni magamban, mit ad nekem ez a kapcsolat. Eszembe jutott, hogy néhány hete rászántam egy egész napot a lakása kitakarítására amíg dolgozott, és utána egy csinos, picike fehérneműben vártam haza. Annyira lelkes voltam, tudtam, hogy most tényleg meg fogom lepni. Annyira vártam. Majd jött a hidegzuhany. Bár tudta, hogy nála vagyok, nem szólt, hogy egy haverjával érkezik. Először csak rám vakkantott, hogy vegyek fel valamit, majd dühösen jelezte, hogy a konyhaszekrényt nem töröltem ki. Később pedig, amikor már csak ketten voltunk megkértem, hogy legközelebb szóljon, ha valaki átjön akkor, amikor én is itt vagyok. Csak ne legyen több ilyen kellemetlen helyzet. Ezen a ponton eldurrant az agya, és üvöltve kérte számon rajtam, hogy merészek beleszólni abba, hogy ő kit hoz haza a saját albérletébe.

Mire eljutottam a munkahelyemre, azt éreztem, hogy megfulladok. Nem kaptam levegőt. szorított a mellkasom, és egész testemben remegtem. Visszagondoltam arra, milyen volt az életem azelőtt, hogy megismertem ezt a férfit. Visszagondoltam arra, mennyivel felszabadultabb voltam. Mennyivel szabadabban léteztem. Még soha, senki nem zárta rám azelőtt az ajtót.

Csak azt éreztem, ki akarok lépni abból az életből, amit az utóbbi hónapokban kreáltam magamnak. Tudtam, hogy önmagában a szakítás semmit sem oldana meg. Annyira mélyen voltam, annyira bántott a felismerés, hogy milyen szituációba keveredtem, és annyira haragudtam magamra azért, mert nem vettem észre még az elején a figyelmeztető jeleket - pedig volt bőven, csak már akkor sem hallgattam magamra - hogy tudtam, ide most egy nagyobb változás kell. Ha úgy tetszik, újra akarom kezdeni az egész életemet, hogy semmi se maradjon abból a gyenge nőből, amivé az utóbbi időben lettem.

Tehát felmentem az irodába, és mindenekelőtt írtam a férfinak, hogy találkozzunk valahol munka után. De nem nála. Kivételesen nem ott. Később pedig találkozót kértem a főnökömtől, és megmondtam neki, hogy nem szeretnék a továbbiakban itt dolgozni. Végezetül pedig felhívtam a fodrászomat, és időpontot kértem tőle. Előre jeleztem neki, hogy nagy változásokat szeretnék.

A szakítás ment a legnehezebben. Azt mondta, még nincs itt az ideje annak, hogy szakítsunk. Ő még nem érzi. A tagadás fázisa lassan átfordult a düh fázisába. Csak kihasználtam. Ugyanolyan kurva vagyok, mint a többi. Aztán közölte, hogy az a gálánsság, hogy soha nem hagyta, hogy fizessek eddig tartott, innentől kezdve tartozom neki a rám költött pénzzel.

Később még néhányszor felhívott éjszaka részegen. Mikor hogy sikerült. Néha átkozódott, néha könyörgött.

Én pedig azóta is úgy érzem, hogy aznap, amikor volt bátorságom kilépni az addig ismert életemből egy számomra ismeretlenbe, hatalmas dolgot tettem. Tulajdonképp lehetőséget adtam magamnak az újrakezdésre. Viszont ennek a párkapcsolatnak a fontosságát sem lehet elvitatni: ezáltal sokkal tudatosabb lettem, és megtanultam felismerni a számomra kedvezőtlen helyzeteket. Természetesen később még sok idiótával hozott össze a sors, de ez az első alkalom megerősített, és már soha többet nem tudtam beleragadni ehhez hasonló párkapcsolatokba.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek