Jó anya vagyok, de nem érzem magamban a boldog anyaságot.

Este van. Benézek a két kisfiamra, akik békésen alszanak, és mint minden este, most is reménykedve várom az érzést. A mindent elsöprő boldogságot, hogy anya vagyok.

Édes kis arcukon egy pillanatra átszalad az éjszakai lámpa fénye. Tudom, hogy mindig mindent meg fogok tenni értük, hogy mindenben támogatni fogom őket. Talán ezért is olyan különösen fájdalmas, hogy valahogy mégis ennyire hideg a szívem.

Rossz ember vagyok? - kérdezem magamtól folyton. Valójában nem értem, hogy mi történik velem, bennem. Nem tudom, hogy miért nem érkezik meg a belső anyaságom. Ami mellett eltörpül, hogy enni adok nekik, altatom őket, kimosom a ruháikat, játszom velük, sétálni megyünk.

Tizenöt évet vártam rá. Az anyaságra. A házasságkötésünk óta felnőtt életem minden pillanatát annak rendeltem alá, hogy gyereket akarok. Az nem lehet, hogy nekem nem lesz gyerekem. Hurcoltam magammal a férjemet mindenhová. Vizsgálatokra. Kezelésekre. Beültetésekre. Néha azt mondta: "Drágám, tudod, hogy mindenben támogatlak, és én is nagyon szeretném, ha lenne gyerekünk, de nem kellene mégis átgondolnunk, ha már ennyire nem sikerül?" Ilyenkor hisztériás rohamokat kaptam és üvöltöztem vele, hogy na, most kiderült az igazság, valójában ő nem akar gyereket, ezért nem jön össze.

Végtelenül igazságtalan voltam, ma már tudom. Ő lett a legjobb apa a világon. Talán, ha lehet fokozni, jobban szeretett volna gyereket, mint én. Ezt csak most látom. Amikor már három évesek a fiaink, és én még mindig nem érkeztem meg az anyaságba, ő pedig egy pillanat alatt apa lett.

Iszonyatosan sokat szenvedtem abban a tizenöt évben, amíg csak a vágyott anyaságra fókuszáltam. Folyamatosan a remény és a halálvágy között lavíroztam. A testem egy kísérleti tereppé vált, amit lassan már otthonosabban laktak be az orvosok, mint én magam. És a testem folyton cserbenhagyott, mert kilökte magából az életet, a gyerekem életét, amit fontosabbnak tartottam, mint a sajátomat.

Egy idő után minden kismama látványa zokogást váltott ki belőlem, minden gyerekét toló fiatal pár rombolási vágyat hívott elő. Leértékelődtem önmagam előtt nőként, emberként. Istent, aki addig inkább mesebeli, távoli valami volt számomra, egyszer csak nagyon is valóságosan megtagadtam. Meggyűlöltem.

Forrás: Shutterstock

Nem volt az a pénz, nem volt az az idő, amit ne áldoztunk volna fel. Volt olyan vetélésem, ami akkor történt, amikor már teljesen anyának éreztem magam. Akkor szakadt ki belőlem a gyerekem. Otthagyott. Gyászoltam. Aztán még nagyobb erőt kaptam ahhoz, hogy ne adjam fel. Aztán egyre fogyott az erőm. Egyre többször ültem a saját belső poklom mélyén. Fogalmam sincs, hogy mindemellett hogyan maradt meg a házasságunk.

Egyszer azt mondtam a férjemnek: "Menj, hagyj el. Lépj tovább. Találj magadnak egy egészséges nőt, aki képes arra, hogy gyereke legyen." A válaszát soha nem fogom elfelejteni: "Nem hagylak el, soha nem tennélek ki annak a fájdalomnak, hogy én apa leszek, miközben nem tudsz anya lenni." Akkor óvatosan rákérdezett az örökbefogadásra, de én ezt végképp nem tudtam volna elképzelni. Úgy éreztem, mindig a saját kudarcomra emlékeztetne egy másik nőnek a gyereke.

Aztán egyszer csak a sokadik-sokadik lombik próbálkozás eredményt hozott. Két kicsi várta, hogy az anyjuk legyek. Sokáig nem mertem elhinni. A tizenöt év alatt megtanultam, hogy semmi nem biztos. Hogy bármikor történhet baj. Beivódott a sejtjeimbe, hogy nincs olyan, hogy remény. Mégis sikerült. Végigcsináltuk. Megszülettek.

A végtelenségig kifacsart testem és lelkem az utolsó pillanatban mégis megkegyelmezett. Anya lettem. Ott volt két csöpp kis lény, rám utalva, éhesen. Éreztem, hogy mekkora erő és ősbizalom kellene ahhoz, hogy jól tudjam ezt csinálni. Ahogyan kell. Ahogyan egy anya csinálja.

És csináltam is, ahogyan kell. Csak épp nem éreztem semmit. Kicsit irigykedve néztem a férjem, milyen természetességgel lett apa, lett szülő. Aztán az irigységet felváltotta valami furcsa harag: "Persze, hogy neki megy, ő csak asszisztált az elmúlt tizenöt évben, a valódi szenvedés az enyém volt."

Ez az igaztalan, fájdalmas gondolat segített rájönni a saját állapotom valódi természetére. Mintha most én lennék az, aki asszisztálok. Itt ez a két kis szépség, de olyan út vezetett hozzájuk, hogy még nem tudtam az ott szerzett sebeket begyógyítani. Mintha mindaz a félelem, fáradtság, áldozat, megalkuvás, leértékelődés, elvesztett remény, a megtagadott Isten, az elhagyott nőiségem most velük együtt jött volna a világra. És ezt ma még erősebben érzem, mint az örömet, hogy anya lettem.

Sára történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?