Jó anya vagyok, de nem érzem magamban a boldog anyaságot.

Édes kis arcukon egy pillanatra átszalad az éjszakai lámpa fénye. Tudom, hogy mindig mindent meg fogok tenni értük, hogy mindenben támogatni fogom őket. Talán ezért is olyan különösen fájdalmas, hogy valahogy mégis ennyire hideg a szívem.

Tizenöt évet vártam rá. Az anyaságra. A házasságkötésünk óta felnőtt életem minden pillanatát annak rendeltem alá, hogy gyereket akarok. Az nem lehet, hogy nekem nem lesz gyerekem. Hurcoltam magammal a férjemet mindenhová. Vizsgálatokra. Kezelésekre. Beültetésekre. Néha azt mondta: "Drágám, tudod, hogy mindenben támogatlak, és én is nagyon szeretném, ha lenne gyerekünk, de nem kellene mégis átgondolnunk, ha már ennyire nem sikerül?" Ilyenkor hisztériás rohamokat kaptam és üvöltöztem vele, hogy na, most kiderült az igazság, valójában ő nem akar gyereket, ezért nem jön össze.

Végtelenül igazságtalan voltam, ma már tudom. Ő lett a legjobb apa a világon. Talán, ha lehet fokozni, jobban szeretett volna gyereket, mint én. Ezt csak most látom. Amikor már három évesek a fiaink, és én még mindig nem érkeztem meg az anyaságba, ő pedig egy pillanat alatt apa lett.

Iszonyatosan sokat szenvedtem abban a tizenöt évben, amíg csak a vágyott anyaságra fókuszáltam. Folyamatosan a remény és a halálvágy között lavíroztam. A testem egy kísérleti tereppé vált, amit lassan már otthonosabban laktak be az orvosok, mint én magam. És a testem folyton cserbenhagyott, mert kilökte magából az életet, a gyerekem életét, amit fontosabbnak tartottam, mint a sajátomat.

Nem volt az a pénz, nem volt az az idő, amit ne áldoztunk volna fel. Volt olyan vetélésem, ami akkor történt, amikor már teljesen anyának éreztem magam. Akkor szakadt ki belőlem a gyerekem. Otthagyott. Gyászoltam. Aztán még nagyobb erőt kaptam ahhoz, hogy ne adjam fel. Aztán egyre fogyott az erőm. Egyre többször ültem a saját belső poklom mélyén. Fogalmam sincs, hogy mindemellett hogyan maradt meg a házasságunk.

Egyszer azt mondtam a férjemnek: "Menj, hagyj el. Lépj tovább. Találj magadnak egy egészséges nőt, aki képes arra, hogy gyereke legyen." A válaszát soha nem fogom elfelejteni: "Nem hagylak el, soha nem tennélek ki annak a fájdalomnak, hogy én apa leszek, miközben nem tudsz anya lenni." Akkor óvatosan rákérdezett az örökbefogadásra, de én ezt végképp nem tudtam volna elképzelni. Úgy éreztem, mindig a saját kudarcomra emlékeztetne egy másik nőnek a gyereke.

Aztán egyszer csak a sokadik-sokadik lombik próbálkozás eredményt hozott. Két kicsi várta, hogy az anyjuk legyek. Sokáig nem mertem elhinni. A tizenöt év alatt megtanultam, hogy semmi nem biztos. Hogy bármikor történhet baj. Beivódott a sejtjeimbe, hogy nincs olyan, hogy remény. Mégis sikerült. Végigcsináltuk. Megszülettek.

És csináltam is, ahogyan kell. Csak épp nem éreztem semmit. Kicsit irigykedve néztem a férjem, milyen természetességgel lett apa, lett szülő. Aztán az irigységet felváltotta valami furcsa harag: "Persze, hogy neki megy, ő csak asszisztált az elmúlt tizenöt évben, a valódi szenvedés az enyém volt."

Ez az igaztalan, fájdalmas gondolat segített rájönni a saját állapotom valódi természetére. Mintha most én lennék az, aki asszisztálok. Itt ez a két kis szépség, de olyan út vezetett hozzájuk, hogy még nem tudtam az ott szerzett sebeket begyógyítani. Mintha mindaz a félelem, fáradtság, áldozat, megalkuvás, leértékelődés, elvesztett remény, a megtagadott Isten, az elhagyott nőiségem most velük együtt jött volna a világra. És ezt ma még erősebben érzem, mint az örömet, hogy anya lettem.

Sára történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock