A pasim jobban szerette a családomat, mint engem

Papíron tényleg tökéletesek voltunk. Bárkivel találkoztunk, bárhova mentünk, mindenhol azt hallottuk, hogy mi vagyunk az álompár, s mennyire ritka az, amikor két ember így egymásra talál, és sose szakítsunk, "endgame" vagyunk. Olyan érzés volt, mintha mi lettünk volna az első igazi szerelmesek a világ történelmében. A családjaink rajongtak egymásért. A szüleink rendszeresen töltöttek együtt egész hétvégéket, még akkor is, amikor mi ott sem voltunk. Anyáink néhány hét után már az esküvőnkről álmodoztak, és találgattak, vajon mikor tesszük őket nagyszülőkké.

Mi pedig imádtuk ezt az egészet. Különlegesnek éreztük magunkat, a szerelmünket, és mindent megtettünk azért, hogy ez így is maradjon. Azonban két súlyos problémával is küzdöttünk: az egyik, hogy az ország két végében éltünk. Én a fővárosban, Marci és a családom pedig vidéken, 200 kilométerre tőlem. A másik pedig, hogy édesanyám minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy ő is részt vehessen párkapcsolatunk szinte minden pillanatában. Marcit ez látszólag egy egészen kicsit sem zavarta.

Ha megbeszéltük, hogy Marci péntek este kijön elém a vonathoz, biztos beszervezte meglepetésként anyámat is. Ha megbeszéltük, hogy szombaton elmegyünk kettesben kirándulni, anyámnak mindig volt egy jobb ötlete, amiben ő is részt vehetett. Valahogy sikerült nekik mindig az utolsó utáni pillanatban borítani az addig kitalált programot. Ha Marcival két hétig terveztük, hogy a találkozónkon elmegyünk egy igazán romantikus ebédre, anyám délelőtt 11-kor kitalálta, hogy az nem jó, mert délre nagy családi ebédre megyünk. Ha el akartunk menni színházba, anyám pusztán kedvességből intézett hármunknak jegyeket az előadásra.

Ráadásul valamiért mindenki számára teljesen egyértelmű volt az, hogy csak és kizárólag én ingázom az otthon és a szerelem (meg ugye a család) között. Szóval minden egyes pénteken fogtam a kis gurulós bőröndömet, és a nyakamba vettem az országot, hogy két nap alatt mindenkivel bepótoljak egy heti érintkezést. Nem volt egyszerű feladat összeszervezni, hogy mindenkivel töltsek minőségi időt, és tulajdonképp senki nem is volt igazán a segítségemre ebben.

Én időről időre jeleztem Marcinak, hogy szükségem lenne egy kis közös, kettesben eltöltött időre, de ilyenkor csak értetlenkedett, hiszen minden hétvégét együtt töltünk. Amikor felvetettem neki, hogy mit szólna ahhoz, ha legközelebb ő látogatna meg engem, nagy szemekkel nézett rám, hogy dehát neki mekkora macera lenne ilyen sokat utazni, és nekem sokkal könnyebb, hiszen én igazából hazajövök, ő pedig egy idegen városba menne. Ezután édesanyámhoz fordultam, és megkértem, hogy tartsa tiszteletben azt, hogy időnként nélküle is szeretnénk programokat csinálni. Nem meglepő módon ő sem értette a problémámat. Hiába adtam tudtukra csilliárdszor, hogy engem nem tesz boldoggá ez a felállás, mindketten mélyen egyetértettek abban, hogy ők csak megkönnyítik az életemet azzal, hogy az egész rokonságot összeterelik egy helyre minden áldott hétvégén.

Szóval ahogy ezt sejteni lehetett, néhány hónap próbálkozás után feladtam. A végén már sírtam és kiabáltam, annyira bántott az, hogy itt van az az ember, aki elvileg életem szerelme, és bár hónapok óta együtt vagyunk, még soha nem voltunk egy tisztességes randin, kettesben. Egy idő után, ha felhoztam valamelyik oldalnak ezen igényemet, már csak azt kaptam válasznak, hogy önző vagyok, amiért egyáltalán megfordul a fejemben, hogy ritkán látott anyámmal még akkor sem akarok foglalkozni, amikor "nagy ritkán" letolom a képemet vidékre.

Végül - ahogy ez már borítékolható volt -, szakítottunk. Nagyon csúnyán, veszekedősen, zokogósan, fájadalmasan. De képtelen voltam tovább benne maradni egy olyan párkapcsolatban, ahol a harmadik fél lényegében a saját anyám volt. És tudjátok mi volt a legszomorúbb az egészben? Tudjátok ki sírt a legjobban? Édesanyám. Úgy viselkedett, mint aki elvesztette a fiát, és minden az én hibám volt.

Később, a szakításunk után néhány hónappal "véletlenül" belenéztem édesanyám üzenetváltásaiba. Nem akartam elhinni azt, amit láttam. Rendszeresen beszéltek Marcival. Anyám ezerszer is bocsánatot kért tőle, amiért én tönkretettem az ő barátságukat. Pontosan, részletesen beszámolt neki arról, hogy melyik napon hogyan viseltem a szakításunkat, ráadásul többször megígértette Marcival, hogy ők azért még beszéljenek rendszeresen egymással, és időnként azért mégiscsak beülhetnének egy kávéra. Hiszen szinte családtag, és azért, mert engem zavar az, hogy ők kommunikálnak egymással, nekik még nem kell fejet hajtani önzőségem előtt.

Azóta igyekszem olyan férfiakkal ismerkedni, akik nincsenek édesanyám vonzáskörzetében, és teljesen más értékrend szerint működnek, hogy még véletlenül se fordulhasson elő hasonló helyzet. Megtanultam meghúzni párkapcsolataim határait édesanyámmal szemben. Igyekszem elkerülni azt, hogy Facebookon ismerősökké váljanak, és telefonszámot cseréljenek. Ha pedig elutazom hozzá néhány napra, azt évi egy, maximum két alkalmat leszámítva egyedül teszem. Én így tudom megvédeni tőle a párkapcsolataimat.

Nyitókép: Shutterstock